Varázslatos tulipánok

Varázslatos tulipánok.

Az éltető napsugár szelíden cirógatta a földet, a csendes eső meglocsolta. Nyomán álomszép virágok nőttek. Nagyokat ásítottak, nyújtózkodtak, majd rácsodálkoztak a világra.

- Milyen boldogan süt a Nap!

- Arany sugarai, hogy bevilágítják az eget!

- Ó, de szépek az úszó felhők!

- Mily édesen csivitelnek a madarak!

- Minden csupa csuda!

Száz meg száz növény virult a kertben, mindegyik a legszebb ruháját öltötte magára, de a legszebbek közé a tulipánok tartoztak. Minden évben, amikor szirmot bontottak, együtt ünnepeltek a kert többi virágával. A jámbor szél olykor elsuhant a tulipánok fölött, s odasúgta nekik:

- Ti vagytok a legszebbek az egész kertben!

- Nem győzök gyönyörködni bennetek!- Jólesett ezt hallani a kis tuliknak.

- Rendezzünk szépségversenyt! – monda a sárga tulipán.

- Rendezzünk!- így a rózsás.

- Vajon ki lesz a legszebb? – töprengett a piros. Így hát szépségversenyt rendeztek a szemet gyönyörködtető virágszálak.  A dalos madarak sorba foglalták el a legelső helyeket a mandulafa ágain, hogy minél jobban láthassanak.

Elsőként a narancsos, teltvirágú tulipán mutatta meg magát. Illegett- billegett, mint egy balerina, oly könnyeden lejtett a kertben. Még a tarka szárnyú pillangók is elámulva nézték! A bordó következett.  Nagy elragadtatással bámulták, egészen közelről az aprócska méhecskék a gyönyörű, viruló, bársonyos szirmait. Szárát kecsesen ringatta a tavaszi szellő. A lila olyan elegáns volt, mint egy királynő.  A sárgából a gondtalanság, remény áradt. Mintha azt mondta volna:

- Ugye milyen szép a világ? - Már egy jó ideje jegyben járt egy kőris színű tuli fiúval, aki szerette a társaságot, bókolt, viccelődött a tuli lányok és a tuli fiúk előtt. Mivel szeretett a figyelem központjában lenni, sokat beszélni, könnyen teremtett kapcsolatot, ezért úgy gondolta magáról, hogy ő a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb. Pedig higgyétek el, olyan, hogy tökéletes, nem létezik! Közben sorban mutatkozott be, bontott szirmot az összes többi szépséges tulipán: így a fekete, a piros, az ibolya, és a törtfehér.

Utoljára következett a fehér szirmú tuli leányka. Ő volt a tisztelet, a tisztaság jelképe. Egyszerű volt, kecses, bársonyos szirmán még egy utolsó harmatcsepp fénylett, még mielőtt felszárította volna a napsugár. Egy ideje észrevette, hogy titkon figyeli őt a hófehér szirmú tuli fiú, aki a kőris színű barátja volt. Azonban még sose szólította meg. Ez a tuli fiú nagyon okos volt. Bármilyen témában ékesszólón beszélt. Nem irigykedett a többiek szépségére. Sokoldalú is volt, hisz virágágyban, gyepben és sziklakertben is, sőt a művészetben is virult. Minden tavasszal pompázott a turbánja. Minden délelőtt és minden délben kinyíltak szirmai, akár órát lehetett volna igazítani hozzá! De a többi tuli közt megbújt.

- Talán csendes, és szégyenlős lenne? De hát miért? Nincs rá oka! – töprengett a gyönyörű tuli lány. - Már egy jó ideje róla álmodom. Vajon miért nem szólít meg? Nagyon tetszik nekem. Nem baj, kivárom, van idő bőven!- gondolta. A tuli fiút nagyon bántotta, hogy ilyen szégyenlős, pedig szülei születésétől fogva dicsérték jó tulajdonságai miatt, de hiába. – Aztán egyszer csak a fiú tuli gondolt egyet.

- Azért is megváltozom! Ha nem is leszek pont olyan, mint a barátom, de átformálom magam amennyire csak tudom. Tetszik nekem a fehér tuli, már csak miatta is. De hogyan csináljam? – törte a fejét.

- Hoppá! Megvan!- nézett fel örömmel. – Sokat fogok gyakorolni és figyelem jóbarátom mozdulatait, gesztusait, mindent, mindent rajta. Így is tett. - Egy idő után észrevette magán, hogy változik. Megtanult elengedni dolgokat, s egyre többet mosolyog. Egyik alkalommal odafordult a lányhoz és beszélgetni kezdett vele. – Nagyon jól megy! – gondolta magában. Egyszer csak a lány azt mondta:

- Tudod, nekem már nagyon régóta tetszel, csak vártam, hogy akarj velem beszélgetni!

- Tényleg? – ámult el a fiú.

- Igen!

- Hogyhogy?

- Látom rajtad a természetességet, hogy nem játszod meg magad. Olyannak tetszel, pont amilyen vagy. Kedvelem az okosságod, a megbízhatóságod, a becsületességed, ráadásul még sármos is vagy! – A tuli fiú elpirult, mert jólestek neki a szavak. Attól kezdve gyakran töltötték együtt az idejüket. Sokat beszélgettek.  Egymásba karolva táncoltak a gyenge szélben, cirógató napsütésben  dalosmadarak melódiájára. Megértették és együtt csodálták a természet szépségét.

Egy napon azonban sötét felleg borult a kertre, és a nap ijedten bújt a felhők mögé. Hatalmas szélvész kerekedett. Kiabált, dühöngött.

- Vajon mitől lett ilyen haragos?- kérdezgették egymástól a tulipánok, de sehogy sem lelték meg a választ. Egyre jobban fáztak és attól féltek, hogy betegek lesznek. A fehér tulipán vigasztalta, bátorította a társait, de olyan hideg volt, hogy már- már alig- alig tudták mozgatni a szárukat, leveleiket, s a szirmaikat.

- Ne adjátok fel, és ne veszítsétek el a reményt! Még ha sötét is a felhő, zord is a szél, hűvös eső esik, sőt még ha hideg is van, akkor is kell hinnünk magukban, és kitartanunk, mert a nap vissza fog térni, és újra jó lesz az idő!  - Így is történt. Pár nap elteltével a felhők lassan szétoszlottak. A nap újra kisütött, ami a tulipánoknak nagyon jólesett. A kedvük is jobb lett. Boldogság töltötte el a szívüket. A kert ismét megtelt élettel. A tulipánok büszkék voltak arra, hogy erősek maradtak, és nem vesztették el a hitüket.

Ott pompáztak a kertben, és nem győztek hálálkodni a fehér tulipánnak, aki végig lelket öntött beléjük.