Vata vadász és a körte páva

Vata vadász és a körte páva.

Kanyargó vízesések, lélegzetelállító, buja erdők, hűs vízű, csillámló patakok, meleg vízű varázsos tavak közepében lakott Vata, az öreg vadász, hűséges vén kutyájával, Bende vizslával. Képes volt órákon keresztül futni, szaladni. Egy igazi energiabomba volt. Emellett hűséges, bújós, szeretetre éhes eb.

Ősz volt, a száraz avar zizegett-zörgött a földön. A nap visszavonulót fújt, nyakra-főre esett az eső, fújt a hűvös szél. Unos-untalan hajnali köd szitált. Befejeződött a gyűjtögetés, megkezdődött a bekuckózás a vadon kis lakóinak. Épphogy elkezdődött a vadászati idény.

- Hol vagy forró nyár? Hol vagy fénylő napsugár?- sóhajtoztak a vadak a rejtekhelyükről.

- Gyere, Bende, nézzünk körül, hátha látunk egy foglyot a mezőn, vagy egy fácánt a nádasnál! Most éppen vadászhatunk rájuk, mert meg van engedve.

- Jól van gazdi, menjünk! Úgyis futkározhatnékom van - és máris csóválni kezdte a farkát.

- Osonjunk, csak lassan óvatosan,

pihe-puhán, csöndben, bársonyosan.

Kússzunk laposan, állhatatosan,

úgyis lerohanjuk hamarosan - pusmogta alig hallhatóan, vígan Bende vizsla.

- Közel a nádas, a sásos, a lápos. Itt lehetnek megbújva a fácánok.

- De hogy néznek ki?

- A kakasok nagyon színesek, akárcsak a hosszú farktolluk, a tojók fakóbbak. Nagy lármával, de jól repülnek.

- Értem. Figyelni fogok!

- Haladjunk, csak lassan óvatosan,

pihe-puhán, csöndben, bársonyosan.

Kússzunk laposan, állhatatosan,

úgyis lerohanjuk hamarosan - skandálta alig hallhatóan, jókedvűen Bende vizsla.

- Ó, már látok is egyet, meg ne mozdulj! - Vata vadász máris célzott és lőtt: dirr-durr! - hangzott messzire a hangja. A lövés célt tévesztett, s a fácánkakas ijedtében amilyen gyorsan csak tudott elrepült.

- Belőlem ugyan nem eszel! - Pvitt-pvitt - kiáltotta kárörvendően.

- Nem értem, hogy mi történhetett, még sose vétettem el egy lövést se! Lehet, hogy már nem olyan jó a szemem, tán elkélne egy szemüveg - dünnyögte magában. Bende már nagyon unta a lesben állást, azaz a mozdulatlan fekvést és egyre inkább fickándozni kezdett.

- Gazdi, már nagyon viszketnek a lábaim, no meg bizseregnek is egy kis rohangászásért!

- Hát jól van! Keressünk inkább egy foglyot a mezőn! Nem értem, hogy történhetett, még sose vétettem el egy lövést se! Neki már úgyis bottal üthetjük a nyomát - dünnyögött magában továbbra is.

- Hogy néz ki a fogoly?

- Hasonlít a tyúkhoz, de nagyobb. Rozsdás, szűrkés a tolla, a begye világos színű.

- Értem. Figyelni fogok!

- Ha-ha-ha, ha-ha-ha, itt vagyok! - Hahotázott jó hangosan körbe-körbe a fejük fölött az iménti fácánkakas. Bende hatalmas ugrásokkal próbálta elkapni, Vata vadász pedig újra töltötte a puskáját egy tölténnyel. Mire ismét célba vette, az megint eltűnt a nádasban.

- He-he-he, he-he-he - hallatszott egy jó ideig.

- Hm - ki kell találnom valamit, nem jó ez így! - Morfondírozott magában bosszúsan Vata vadász. - Nosza, haladjunk tovább!

- Lopóddzunk, csak lassan óvatosan,

pihe-puhán, csöndben, bársonyosan.

Kússzunk laposan, állhatatosan,

úgyis lerohanjuk hamarosan - suttogta, de már kevésbé lelkesen Bende vizsla.

- Ó, már látok is egyet, meg ne mozdulj! - Vata vadász máris célzott és lőtt: dirr-durr! - hangzott messzire a lövés hangja, ami újfent célt tévesztett és a fogoly ijedtében amilyen gyorsan csak tudott elrepült.

- Belőlem ugyan nem eszel! - Rikkantotta kárörvendően. Vissza se jött többé, hiába várták jó sokáig, nagy csöndben.

- Nem értem, hogy hogy történhetett, még sose vétettem el egy lövést se és ez ma már nem az első, hanem a második! - Dünnyögött magában továbbra is. Na, menjünk, vadásszunk már valamit, mert kopog a szemem az éhségtől!

- Kopog? Kopp-kopp - hm - nem hallom a kopogást - zsémbelt Bende vizsla.

- Na, haladjunk! - Mondta erélyesen Vata vadász.

- Baktassunk, csak lassan óvatosan,

pihe-puhán, csöndben, bársonyosan.

Kússzunk laposan, állhatatosan,

úgyis lerohanjuk hamarosan - sutyorogta alig hallhatóan, kissé unottan Bende vizsla.

Egyszer csak egy tisztásra értek. Tengernyi őszi kikerics pompázott. Pont annyi, mint fűszál a réten. Bende megszimatolta, majd valamiért hátra hőkölt és otthagyta a szépséges virágokat. Ekkor finom, édes illatokat érzett, ahogy beleszimatolt a levegőbe.

- Gyere gazdi, valami illatokat érzek! - Azzal máris rohanni akart afelé, de a verseléshez nem volt kedve.

- Várj! Már én is látom! Hm - talán egy fácánkakas - nagyon színes és az illata - az valami ismerős illat - de nem olyan, mint a fácáné és nem olyan, mint a túzoké - de ismerős. Viszont kinézete az inkább talán a pávára hasonlít.

- Levadászhatjuk?

- Nem, de már nagyon éhes vagyok!

- Akárcsak én! Ám az aromája - nem olyan, mint a madaraké - pusmogta a vén eb. Annyira azért még jó a szaglásom!

- Te annyit értesz hozzá, mint tyúk az ábécéhez! Nosza rajta, hisz alvó róka nem fog csirkét! - jelentette ki Vata vadász. Azzal máris célzott és lőtt: dirr-durr! - hangzott messzire a hangja. Ám nem történt semmi.

- Hagyd rám gazdi, majd én elkapom!

- Rendben! Próbáld meg! - Bende vizsla, nosza, futott az ismeretlen szag irányába lóhalálában.

- Jól csinálom? Már mindjárt ott vagyok! - csaholta boldogan - 1, 2, 3…

- Hi-hi-hi, hi-hi-hi - hahotázott, amennyire a torkából kifért, ahogy elszállt fölöttük körözve a fácánkakas. - Ha-ha-ha, ha-ha-ha - az nem is igazi! Az csak egy körte páva! - Hi-hi-hi, hi-hi-hi - hahotázott, aztán elszállt jó messzire, nem is látták többé.

- Tényleg, csak egy körte páva? Akkor azért volt oly nagyon színes és édes az illata! Ó, én balga! Hogy tévedhettem ekkorát? - mondta fennhangon, mikor ő is odaért hozzá. - Ezt a körte pávát valaki, valamiért idetette, gyümölcsökből készítette. De milyen szép! Hagyjuk itt, ne bántsuk!

- De korog a gyomrom! - dohogott Bende.

- Igen, az enyém is. Ma sikertelen volt a vadászat, de tanulságos. Gyere, menjünk haza! Van még otthon a füstre akasztva egy szál kolbász. - Erre a vén eb nyaldosni kezdte a száját körbe-körbe, még a nyála is csorgott hozzá. Farkcsóválva igyekezett a gazdival hazafelé.

Itt a vége, fuss el véle!