Viharkék hegyek.
Valahol a végtelen messzeségnek határán, egekbe nyúló délceg hegyek magasodtak. Ezeknek a Viharkék hegyeknek a csúcsain túl, a jégörvényes felhők kékjében volt az örök fagy birodalma. Felhőkékben ezüstös csillámokkal vakított a nap, a szelek be-besurrantak, vagy haragjukban épp itt tombolták ki magukat. Egy picike kis madárka a Csilpcsalpfüzike volt ennek a végeláthatatlan dermesztő pusztaságnak az egyetlen madárlakója, már hosszú-hosszú évek óta. Annak idején a költözőmadarak közül utolsóként indult útnak telelőhelyére, amikor útközben különös dolog történt vele. Elhagyta már Európát, épp a Viharkék hegyek vidékén járt, hogy majd Afrikán keresztül Ázsiáig repüljön. Szárnyacskái már nagyon fájták, kimerült és éhes volt. Leereszkedett a viharkék völgybe, hogy megpihenjen és valami finom, madárbegybe való élelmet keressen. Talált is magának apró pici kék pókokat, rovarokat, pinduri halványkék bogyókat. Ámulattal figyelte, ahogy egy kékhátú csiga csusszant el előtte, a bársonykéknek látszó fűben. Úgy sejtette, hogy ez a sok kék látomás, csakis a kimerítő, hosszú repülőút következménye lehet. Belátta, hogy mindenképpen hosszabb pihenőre van szüksége, ha ép madárésszel akarja folytatni útját. Picinyke madáreszével arra gondolt, hogy talán a hegycsúcs egyetlen viharkék fenyőfáján keres magának éjszakai szállást. Csilp-csalp-csilp-csalp kiáltással felreppent, szállt, szállt egyre magasabbra fel a Viharkék hegyek tetejére, annak is a felhők fölé emelkedő egyetlen egy viharkék fenyőfájára. Keresett magának egy sűrű kékfenyőtüskés ágacskát, szárnya alá dugta fejecskéjét, majd mély madárálomba merült. Isten tudja, meddig alhatott. Arra riadt fel, hogy az északi szél cibálja, csapdossa a fenyőt, a felhőkből puha fehér hópelyhek hullanak, száguldoznak szerte-széjjel a széllel. Ahogy lepillantott, döbbenten látta, hogy barnás zöldes tollazata a kék minden árnyalatában díszeleg, legnagyobb kétségbeesésére még lábai és csőre is kékké vált. Parányi könnycseppecskéi pedig kék jégszemekké fagytak. Akkor már tudta, hogy csapdába esett, ugyanis megfeledkezett arról, hogy mire intették öreg madárbarátai: „Kerüld el a Viharkék hegyeket, mert tolvaj vidék az! Ha bármihez hozzáérsz, bármit iszol, eszel azon a kékségen, örökre a rabja maradsz, el nem ereszt többé.” Repülésre emelte szárnyacskáit, szállt, szállt a végtelen fagyos kékségbe, kék jégszem könnyei potyogtak szerte-széjjel. Majd hirtelen, langymeleg fuvallat ölelte át. Felkapta a kismadarat, röpítette, fel-feldobta, elkapta, melengette, majd óvatosan letette egy fénylő napsugár szálára. Ez a különös melegség boldogsággal töltötte el a kis füzikét. Jókedvűen hallatni kezdte csilp-csalp-csilp-csalp madárhangját, melyet a játszi szél magával vitt a Viharkék hegyeken túlra is. Teltek a napok, teltek az évek és a füzike reménykedett benne, hogyha minden egyes napon kiül egy melengető napsugárra, örömteli hangon trillázgat, talán még a Viharkék hegyek jégörvényes felhői is esőcseppeket könnyeznek. A hetedik évet töltötte már ebben a fagykék világban, mikor egy napon reményei valóra válhattak. Azon a hajnalon haragos viharszelek terelték a jégörvényes felhőket a völgybe, a nap pedig összes sugarával megvilágította őket. A Viharkék hegyek peremén pedig zajos, rikácsoló, károgó, krúgató, csivitelő, csiripelő madársereglet gyülekezett. A kis füzikének nagyot dobbant madárszívecskéje, mikor a völgybe érve meglátta ezt a különös történést. Csakhogy hiába próbálkozott, bárminnyire szívből szólóan csilp-csalppolt, a kékség nem eresztette. Ekkor a nap legnagyobb melegségével terítette be a völgyet, a madársereglet pedig rátelepedett a jégörvényes felhők peremére, majd egy hirtelen madárröptével, huss, máris tovavitte őket. A viharkék fenyő a hegytetőn ámulattal nézett a zöldelleni látszó völgyre. Ahogy el-eltünedeztek a felhők, engedett a fagy a szorításából a kis csilpcsalpfüzike annál boldogabban és szebben dalolt. A völgy pedig egyre élénkebben zöldell. Ekkor a madarak alászálltak a viharkék völgybe, a vén sas szárnyára vette a kis csilpcsalpfüzikét és egyenest a nap irányába hasította a kékséget, olyan elszánt erővel, hogy még a viharkék fenyő is meghajtotta magát előtte. A nap boldogan mosolygott és fénysugarával az Afrika felé vezető útra terelte a madarakat. Lenn a völgyben új élet sarjadt. A hegyek lilapettyes zöld mellényt húztak, a fenyő tűleveli élénkzöldben pompáztak. Varázslatos volt ennek a fagyott jégvilágnak a kitavaszodása. Ennél csodásabb már csak a madarak és a szelek cselekedete volt. Együtt, közös erővel felülkerekedtek a fagy és jég uralmán. Jégfagyos kék birodalmat egyszer és mindenkorra barátságos, madárszerető vidékké varázsolták. Bármerre jártak a madarak a nagyvilágban, mindenütt hírül adták, hogy a Viharkék hegyek vidéke biztonságos, barátságos vidék. Bátran pihenjenek meg a zöldellő dombhátakon, és a madárélelemben gazdag völgyekben. A kis csilpcsalpfüzike soha nem felejtette el a langymeleg szelecskét, a bátor madarakat, akik a segítségére siettek. A füzike szárnytollainak viharkék színe, farktollának bársonykékje mindig emlékeztette a hegyekben töltött hét nehéz évre.
Ezt a mesét írta: Clara Dar amatőr meseíró, versíró
Az írás számomra egy szórakoztató kikapcsolódás,egy újra teremtett sajátságos világ. Írásaim megjelentek már online irodalmi oldalakon és nyomtatott formában is.
Péteriné Jencski Erzsébet
2023-03-06 19:32
Aranyos kis mese.