Vöric kalandjai: 6. Az új ismerős, 7. Szárnyas barátok

Vöric kalandjai: 6. Az új ismerős, 7. Szárnyas barátok.

6. Az új ismerős

A négyfős biciklis csapat élén a lángvörös hajú kislány, Emi kerekezett, mögötte Kovács Peti és az unokaöccsei, Marcell és Máté. Lassan haladtak, közben egyre az erdőszélre figyeltek. Emi megállította a biciklit, letámasztotta az út szélén. A fiúk is követték, majd a kislány köré csoportosultak.
– Beszéljük meg, srácok, hogy milyen módszerrel keressük Vöricet! Én hoztam a reggeli maradékomat, gondoltam az út szélére kiteszem, hátha erre jár és éhes…
– Ez nem jó ötlet. Pillanatok alatt ellepik majd a hangyák és a bogarak – ellenkezett Peti. – Inkább álljunk meg többször és hívogassuk, ahogy a macskákat szokták. Cicc, cicc…, bújj elő Vöric!
Az ismerős szavak már-már arra késztették a cicát, hogy előbújjon rejtekéből. Azonban az embergyerekektől félt, na meg a biciklikerekek a veszélyes pókhálót juttatták eszébe. Így jobbnak látta, ha még kisebbre összekucorodik és meglapul a bokor alatt.
– Én azért itt hagyom a vajas kenyeret, hátha mégis erre jár szegény cicus – közölte Emi, azzal felpattantak a biciklikre és továbbkerekeztek.
„Olyan ismerős, finom illatokat hagytak itt ezek a kisemberek. Ezt már megnézem magamnak. Nyami…, ez finom, ilyet ma már ettem” gondolta a kiscica, aztán már majszolta is a kenyérdarabkákat.
– Hagyjál nekem is! – hallott a háta mögül egy ismeretlen hangot. Megfordulva nem látott senkit. Ahogy körbekémlelt, valami sárgás-zöldes csillogást vélt felfedezni az egyik fa tövében. Elindult a fénylő pontok gazdája felé, aki egy békésen heverésző fiatal róka volt.
– Persze ide is hozhatnád a részemet – ásítozott a lustálkodó ravaszdi.
Vöric semmi rosszat nem látott a kérésben, ezért visszafordult, és a vajas kenyér megmaradt részeit odatette a róka elé.
– Ez nagyon finom, én ma már kóstoltam. Nyugodtan edd meg, a kisemberek hagyták itt.
Ezekre a szavakra a róka félretolta az ennivalót.
– Nekem az emberektől nem kell semmi! Irigy jószágok, amikor a tyúkjukat akartam elcsenni, majdnem agyonvertek. Én Sunyó vagyok, a róka és emberrel nem barátkozom! Jobban tennéd, ha elkerülnéd őket, nem szeretik ők az ilyen vörös színű állatokat, mint mi vagyunk!
A kiscica elszomorodott ezekre a szavakra, de mivel éhes volt még, elmajszolta a maradék kenyeret. Aztán Sunyó kérdéseire válaszolva elmesélte, hogyan került ide.
– Láttam én a faluban ilyen állatokat, mint te vagy. Nagy barátságban élnek az emberrel. Ez számomra érthetetlen, de hát ti tudjátok, mi a jó nektek. Gondolom így kevesebbet kell vadásznotok, mert kaptok ennivalót az embertől. Ha jól emlékszem, macskának hívnak benneteket. Vissza kéne jutnod az emberek közé, nálunk neked nincs helyed – tanácsolta a róka, majd tovább bóbiskolt.
„Kár, hogy nem lettem a rokona vagy a barátja Sunyónak! Ő olyan okos és erős” lépegetett tovább a bokrok alatt Vöric.

7. Szárnyas barátok

Még mindig az út menti bozótosban haladt, amikor nyivákoló hangokra lett figyelmes. Rögtön megpillantott a hangokhoz tartozó két szürkésfehér gombócot is. Azok is észrevették a közeledő állatot, ezért még hangosabban sírtak.
– Segíts nekünk, kiestünk a fészekből és nem tudunk visszamenni!
Vöric nagyon megértette a kis bagolyfiókák bánatát, hiszen ő is azon szomorkodott, hogy nem tud hazamenni.
– Látom, hogy ti nem négylábúak vagytok, mint én. Nektek van szárnyatok, próbáljátok meg használni!
– De a mamánk még nem tanította meg nekünk a repülést. Ő most elment, hogy vadásszon, mérges lesz, ha megjön, mert nem fogadtunk szót. Veszekedtünk, és a vége az lett, hogy mind a ketten kipottyantunk a lakásunkból – hüppögött az egyik madárka.
– Te vagy a hibás Ühüm, mert a mama is megmondta, hogy a nagyobb testvér vigyázzon a kisebbre. Nem jól vigyáztál rám, ezért történt minden – veszekedett bátyjával Huhha, a fiatalabb fülesbagoly.
– Ne veszekedjetek már, megígérem, hogy itt maradok veletek, amíg a mamátok vissza nem jön hozzátok. Majd én vigyázok rátok. Látom, elég jól tudtok ugrálni, játszhatunk fogócskát, ha akarjátok.
Huhha és Ühüm nem tudta, hogy mi az a fogócska, ezért Vöric elmagyarázta nekik, hogyan kell egymást kergetniük. Elsőnek ő vállalkozott a fogó szerepére. Felváltva kergette hol az egyik, hol a másik bagolyfiókát. Azok kacagva menekültek előle. Ekkor érkezett a közeli tölgyfához Betta, a bagolymama, csőrében egy pocokkal. Ijedtében még a zsákmányát is elejtette. Megrémült, mert azt látta, hogy fiait egy vörös, szőrös, négylábú állat kergeti. Az első rémületet követte a harcos elszántság. Célba vette a vörös állatot, rárepült és erős lábával eltalálta a feje tetejét. A kiscica elterült a földön, ijedten nyávogott. Erre már a fiókák is odaértek és csitították anyjukat.
– Ne bántsd, mama! Ő egy cica, és vigyázott ránk. Csak megtanította nekünk, hogyan kell fogócskázni.
Ettől Betta is megnyugodott és óvatos szárnycsapkodásokkal hűsítette a cica sajgó fejét. Megköszönte neki, hogy vigyázott a fiókáira, és megígérte, hogy szükség esetén viszonozni fogja a segítséget. Arra kérte a cicát, hogy jó hangosan nyávogjon, ha szüksége lenne védelemre.