Zümi és a segítő kéz ötödik rész

Zümi és a segítő kéz ötödik rész.

Zümi és a segítő kéz ötödik rész

Írta Rose Logan

Egy felhős reggelen nem akaródzott Züminek kibújni a kényelmes kis ágyikójából. De várta a munka, hiába próbált szomorúan kukucskálni a nap a makacsul ragaszkodó felhők mögül. De a kis méhecske igaz álmosan, de tettre készen kirepült, várta a ezernyi csodálatos most azonban szomorúan nyújtózkodó szép virág. Egyszer csak váratlanul így szólt :–Hát szomorkás az idő az egyszer igaz, én is az vagyok kicsit, de mit lehet tenni vár a munka. Ahogy szállt a meseszép virágok között látta, hogy a szirmuk becsukódva.

–Ma nem tudok dolgozni, az már biztos.–mondta a kis méhecske szomorúan.

–De sebaj! Megkeresem kis dongó barátomat és játszunk egy jó nagyot.–mondta mosolyogva Zümi. A felhők lassanként tornyosulni kezdtek, hol egymáson hol pedig egymás mellett. Zümi repkedett, bohóckodva a bánatos virágokra szállva, hirtelen látott a távolban egy eléggé furcsa jelenetet, nem is sejtette, hogy ki lehet az. A furcsa jelenet elkövetője, hűséges barátja Döngicse volt. Döngicse próbálta hasának korgását csillapítani.

” valljuk be falánk igaz? kedves olvasó”. Bepróbálta tuszkolni magát egy csukott csodás harangvirágba annak ellenére, hogy előtte látta,hogy az összes virág lehajtott fejjel búslakodott. Az éhség vezérelte a pufók kis dongót. Zümi közeledve csak mosolygott, neki megszokott volt már ez a látvány.

– Mit művelsz te kis haspók?– kérdezte mosolyogva a kis méhecske.

–Nem látod kis barátom?-mondta dúlva- fúlva, ide-oda röpködve a hoppon maradt kis dongó.

– Ne mérgelődj!– kis barátom majd csak ki süt a nap. Akkor degeszre eheted majd magad. – Gyere játszunk a pitypangokkal–mondta vigasztaló hangon a kis méh.

– Na jól van akkor menjünk!- válaszolta nagy duzzogva a kis éhes dongó. Elindultak egyik pitypangról puffantak a másikra, nagyokat kacagtak ahogy tüsszentettek egymás után. A puffanó pitypangok szálai szálltak cikázva a szürke ég felé. A felhők csatát kezdtek szürkén az égen mérgesen. Összepuffanva feketévé válva könnyezni kezdett először csak apró cseppekben sírt. A két kis rovar érezte, hogy menekülniük kellene egy biztonságos helyre. A felhők erősen zokogni kezdtek, villámokat szórva. A kis rovarok menekülőre fogták, menekülés közben a vízcseppek bombázták Zümit és Döngicsét. A vízcseppek sokasága lassítani kezdte a repülésüket. Ahogy lassan haladva menekülni próbáltak a mezőn a távolban, észre vettek egy kis víkendházat gyorsan az ablakpárkány menedékében elázva várták a nap melegét. Ezt a házban bent lévő ember is látta, megsajnálta a picinyke rovarokat. Bevitte őket az ablakpárkányról, a szobába. Az ember gyorsan keresett a szekrényben egy kisméretű puha törölközőt, odasietett vele a kis rovarokhoz óvatosan belerakta a törölközőbe őket és melengetni szárítgatni kezdte a kezével finoman. Még nem mozdult a két jóbarát, az ember megijedt látva, hogy nem mozdult Zümi és Döngicse. Eszébe jutott a meleg levegő, nekilátott az életmentő hadműveletnek, egyesével kezébe vette először Zümit, meleg levegőt fújt rá, többször megismételve, egyszer csak éledezni kezdett a kis méhecske lassan még nem mozdult le volt dermedve. Következett Döngicse rá is meleget fújkált egyenletesen. Döngicse is kezdett magához térni nagyon lassan. Kinyitották szemeiket hirtelen felnéztek együtt és láttak egy óriási alakot maguk előtt. Még dermedten de már éberen szárnyaikat mozgatni kezdték. Zümmögés és döngések zaja törte meg a víkendház csendjét. Először Zümi félve repkedte körbe a szobát, neki – neki koppanva mindennek. Döngicse kiváncsi volt a nagy mozgó óriásra „ emberre,” Ő a tenyerébe merészkedett, le- fel mászkált az óriás tenyerében dönögve. Az ember az ujjával simogatta Döngicsét, a pufók dongó hagyta nem ellenkezett. Zümi látta fentről röpködve, hogy barátját simogatja az óriás védelmére sietett Zümi mert azt hitte, hogy Döngicse veszélyben van. Gyorsan az ember szeme előtt kezdett, ide - oda röpködni félelmetes hangon zümmögni. Az ember nem értve a dolgot kezével hessegetni kezdte védve magát a kis méhecskét. Egyszeriben Döngicse így kiáltott eléggé riadt barátja felé, aki már az ablaknál koppanva szabadult volna a házból.

–Ne félj drága barátom!–az óriás csak segített rajtunk amikor tiszta ázottak voltunk. Megmentett minket az életünket neki köszönhetjük. – mondta riadt barátjának Döngicse. Zümi megértette barátja mondanivalóját. Lassan megnyugodott. Kint az idő jobbra fordult az eső elállt. A sötét felhőket felváltották a duci bárányfelhők. A kék égen megjelent a csodálatos nap, ontotta fényét az ablakon keresztül. Az ember odament az ablakhoz, kinyitotta, gyengéden kiterelgette a két kis rovart a szabadba. Zümi és Döngicse újra érezhette a nap melegét látták kinyílni a káprázatos virágokat, ahogy mosolyogtak az ég felé. Boldogan röpködtek zümmögve - dönögve az óriás előtt hálájuk jeléül eléggé közel. Távoztak a ragyogó napsütésben. Döngicse meglátta a kedvenc lila harangvirágját és tüstént birtokba vette mohón falatozni kezdett. Zümi is követte példáját egy gyönyörű sárga gólyahír szirmai között falatozott.

Vége az ötödik résznek