Zümi és Döngicse és a veszedelmes Méhecskefaló 3.rész

Zümi és Döngicse és a veszedelmes Méhecskefaló 3.rész.

Káprázatosan ragyogtak a csillagok az égen. Csend honolt mindenhol, a mezőn élő állatvilág békésen szunyókált. Döngicse a kedvenc pipacsában, aludt de rosszat álmodott, izgett - mozgott forgolódott a csoda szép virágban.

Másnap reggel, bámulatos napfényre ébredt Döngicse, de az álma nem hagyta nyugodni. Kedvetlen volt, hiába csalogatta szebbnél - szebb virág édes illatával, pedig mindig a pocakja volt az első . Mégis úgy döntött, megkeresi Zümi barátját, hogy elmondja neki milyen rosszat álmodott. Odarepült Zümiék fájához, Zümi még aludt javában.

–Hahó Zümi barátom! – ébresztő!-mondta félhangosan neki többször is.

–Hahó! Kis barátom.–Keljél fel! hasadra süt a nap!– gyere várlak kedves kis barátom.

Zümi ébredezni kezdett, ásítozott nyújtózkodott álmosan.

–Itt vagyok-már itt vagyok.

–No! mi ilyen sürgős?–kérdezte szemeit tisztogatva Zümi.

–Gyere, menjünk virágport gyűjteni. –Közben szeretnék mondani neked valamit.– valami nagyon fontosat.

–Beleborzongok ha rá gondolok.–mondta Döngicse félelemmel hangjában.

– Valami baj van?–kérdezte aggódva Zümi.

A nap fényesen ragyogott már az égbolton, Zümi villámgyorsan összeszedte magát, és már a barátjával karöltve, a mesebeli mezőn virágról- virágra szállva, szorgalmasan gyűjtögették a virágport. Persze Döngicse a pocakjára is gondolt ami egyre csak korgott és korgott. Falatozott gyűjtögetés közben, az édesebbnél- édesebb nektárból. Mialatt szorgalmasan gyűjtögettek, pocakjukat megtöltve, megpihentek egy bámulatos fehér gólyahír szirmán. Zümit nem hagyta nyugodni, legjobb barátjának félelemmel teli szavai. Ezért rá is kérdezett, ott motoszkált a gondolataiban.

–Döngicse barátom!– elmondanád mi az a fontos dolog, amit el szerettél volna mondani nekem?– kérdezte igazán aggódva Zümi.

– Hát jó, drága barátom!

– elmondom. Döngicse belekezdett mondandójába:

–Zümi, figyelj rám!– azt álmodtam, hogy egy nagy valami, felénk szállt és elkapott, és szó szerint befalt téged. – mondta szomorúan Döngicse.

– Ugyan már barátom, köszönöm, hogy ennyire aggódsz értem!– felelte a méhecske.– De ez csak egy rossz álom. – válaszolta Zümi.

–Azért legyünk óvatosak! – mondta Döngicse. –Emlékezz, a kalandjainkra ! – eléggé veszélyben voltunk.– mondta Döngicse.

– Ne aggódj, már!– Óvatosabbak leszünk.– felelte Zümi.

– Jól van, jól van!– válaszolta a pufók kis dongó.

A két jó barát tovább repült, most már nyugodtan és vidáman a csodálatos napfényben. Bukfenceztek a pitypangokon, játszottak gondtalanul szabadon. Annyira belefeledkeztek a mezőn lévő szabad önfeledt virágról – virágra ugrándozásba, hogy észre se vették elhagyták, jócskán az otthonukat. Egyre jobban távolodtak és távolodtak, boldogan röpködtek, játszottak a felhőkből ki és be repkedve. Ide – oda, cikáztak a levegőben. Egyszer csak fénylő kanyargó csíkokat láttak a magasból. Döngicse így szólt:–Zümi odanéz, mik lehetnek azok a káprázatosan kanyargó csíkok?

– Gyere nézzük meg mi lehet?-mondta kíváncsian a kis dongó.

–Mehetünk, de csak óvatosan vigyázva – kérte barátját félve Zümi.

– De szépen fénylik, gyere kis barátom.

–Menjünk közelebb! – mondta a pufók kis dongó. Ahogy közeledtek, üreges réseket láttak, mintha lyukak lennének vájva egy nagy falba.

– De szuper! bújócskázhatunk!

– Hurrá– hurrá! –mondta Döngicse. Kergetőzni kezdtek, egyik lyukból a másikba. Fantasztikusan érezték magukat. Nem is sejtették, micsoda veszély leselkedik rájuk. Az utolsó lyukhoz érve vidáman, hirtelen valami ébredezni kezdett, megérezte Zümi rezgését, zümmögésének hangját. Lassan felemelkedett, éledezett ez a hatalmas valami. Felemelkedett lépkedett előre, elkezdte a szárnyait fel-le mozgatni. A veszedelmes valami érezte a kis méhecske zümmögését, és röpködését. Utánuk eredt. A hatalmas valami, valójában egy csodaszép kékes sárga gyurgyalag madár akinek neve: Méhfaló. Óriási szárnycsapásokkal, üldözőbe vette a két ártatlan rovart.”Zümire fájt a foga”. Menekültek ahogy csak bírtak. Döngicse felkiáltott:

–Zümi, az álmom! – A hatalmas valami!–mondta a kis dongó.

–Most nincs idő erre!–válaszolta igencsak sietve a kis méhecske.

–Meneküljünk!! – mondta Zümi. A méhfaló a nyomukban, egyre csak közeledett. A madár, már majdnem elérte Zümit és Döngicsét mikor az izgő - mozgó kanyargó, fényes csíkok, fénye hirtelen megállította a két kis rovart. „Itt a Vége” gondolta a két kis rovar.” Két tűz közé kerültünk. A földön gyermekek kacaja szállt a szélben, akik eregették ide- oda szaladva a ragyogó fényes csíkokat.” papírsárkányokat”. A méhecskefaló megijedt, a fényes izgő - mozgó csíkoktól ijedtében villámgyorsan elrepült. Zümi és Döngicse látta a gyerekeket, megakarták köszönni a segítséget, odarepültek, de a gyerekek félni kezdtek tőlük. Össze - vissza csapkodtak, jobbra- balra kergeték kezeikkel Zümiéket. A két kis rovar jobbnak látta, hogy elrepülnek a gyerekektől. Egy virágon menedékre találtak. Nagyon kifáradva, de azért hálával kicsi szívükben, elkezdtek integetni a gyerekeknek. Persze a gyerekek nem látták, az apró rovarokat, szabadon futkároztak, a papírsárkányaikkal a pompázatos napfényben. Zümi és Döngicse a veszélyes kalandjuk után, fáradtan haza indultak.

Vége a harmadik résznek