12. St Davids

12. St Davids.

Nem tétováznak soká,
elindulnak hát Szent Patrik nyomdokain,
csak épp reverz irányban,
mígnem kikötnek Wales sziklás partjain.

„Hallgassátok”, kiáltja Sicc,
„s fületek hegyezzétek!”
„Hogy csináljuk?”, kérdi Emi,
„Nincs nálam a cerkakészlet.”
A macska bajsza egyet rezdül,
mancsa a távolba mutat:
„Kórusének hangját hallom.
Lehet, hogy partit tartanak?”
A dal zöld völgybe csalja őket,
hol egy nagy katedrális áll.
A bejáratnál hímzett írás üdvözli a vándort:
most van a Szent Davids fesztivál.

Benn egy pulton színes palack.
„Nézd, az van ráírva: mese!”
szól Emi, s már kóstolja is,
„Hm... Ennek nem rossz az íze se.”
Beülnek a hátsó sorba,
kortyolgatják a zamatos nedűt,
a kórussal együtt éneklik: „Alleluja”,
és már az sem törli arcukról a derűt,
mikor egy csuhás a szünetben felkurjant:
„Hová tűnt a borom?
Isten irgalmazza, ki szentségtört,
ha fenekét kiporolom.”

„Ajaj, ennek fele sem tréfa,
s csak háromnegyedben mese,”
bök tappancsával sicc az üvegre:
„Itt biz az áll, hogy mise.”
Az üres flaskát pillanat alatt
egy imádságoskönyv mögé rejtik el,
lopózva osonnak tova, mielőtt
a pap magából még jobban kikel.