51. Kensington palota

51. Kensington palota.

A Viktória állomástól
a palota nincsen messze,
még lábbuszon utazva is,
kicsit több, mint tucat percre.
A kapuban már várják őket.
Hogy nem őket? Ugyan ki mást?
Emi Andrisnak suttogja:
„Most láthatsz egy libériást.”

„A királynő lakosztályát
felkeresni óhajtjuk,
hogy ott tiszteletünk tegyük,
s nyájasan elmondhassuk,
mely szándékkal érkezénk meg,
s minő fennkölt törekvésünk:
nemes szívvel, magasztosan
teljesítnénk küldetésünk,
ha őfelséges méltósága
tekintete ránk vetülne,
fényes villámcsapásnyira
üde arca felderülne ...
Azaz dehogy sújt le villám”,
akad el Sicc zavarodva,
a libériás inas mikor
szemöldökét összevonja.
„Mondandómnak kuszaságát
bocsássa meg kegyelmed,
természeti csapás nem lesz,
szavamra, ha beenged.
Arra kívántam lyukadni
mindössze az égi fénnyel:
röpke idő elég nekünk
érje most be ennyi ténnyel.
Merényletet szándékosan
egyikünk se nem latol,
sőt ha arról értesülnénk,
meglakol a gaz lator:
saját köpenyünket húznám,
ki ilyet sző, a fejére,
s ez nem akármi, higgyen nekem,
nem lennék a helyébe...”

Mindeközben Emília
tekintetét leszegi,
cipőjének orrhegye
a padló porát teperi.
Andris gondolja magában,
„Ej de sokat fecsegnek”,
az egyenruhás cetlit nyújt át,
s int, hogy oké, mehetnek.

A lakosztály igen pompás,
a falon halom csendélet,
látogató töménytelen,
de hol lehet most Erzsébet?
Kóvályognak erre-arra,
a termek között körbe-körbe,
amíg végül ráébrednek:
nem lakott itt soha Örzse.
Őfelsége, ki itt felnőtt,
nem más volt, mint Viktória,
száz éve már halálára
emlékszik a história.
Persze, hisz az állomásról
rossz égtájba vettek irányt,
ezért érzékelnek Siccék
királynőből most csöpp hiányt.