A kis róka és a hóesés

A kis róka és a hóesés.

A kis róka és a hóesés

  – Légy óvatos az erdőben, ne menj túl messzire, és sötétedés előtt legyél itthon ! – mondta Rókamama. – Ha elkezd esni a hó, azonnal indulj vissza, és vigyázz a medvékkel! –  folytatta, miközben  egy meleg sálat tekert gyermeke nyaka köré.

   – Igen, anya, ne aggódj! – válaszolta  Volpino, a kis róka.  Elköszönt és elindult az erdő felé.

Boldogan és gondtalanul sétált, figyelte a tájat. Immár a fák ledobták a leveleiket, melyek most színes szőnyeget alkottak a talajon.  A fenyők viszont még mindig zöld színben pompáztak. Lelkesedése olyan nagy volt, hogy észre sem vette az idő múlását. A fény, mely besütött a fák közé már kezdett halványodni, de ő vidáman szökdécselt, élvezte, ahogy a száraz levelek összeroppannak a mancsai alatt. Ahogy ott ugrándozott, észrevette, hogy nincs egyedül.

– Jó napot, bagoly úr !  – köszönt az egyik ágon ülő madárnak, aki őt figyelte.

– Umf – horkant fel a bagoly. – Jó napot neked is, kölyök ! – aztán elfordult.

– Anyukám azt mondta, nem illik hátat fordítani senkinek – szólt a kis róka.

– Mi baglyok vagyunk, nem szoktunk udvariaskodni – jegyezte meg a madár a homlokát ráncolva.

– Mindannyiunknak kedvesnek kell lennünk! – vágott vissza  Volpino, de a bagoly nem törődött vele, méginkább elfordult. – Anyukám azt is mondta, ha kedvesek vagyunk másokhoz, boldogabbak leszünk. Én boldog akarok lenni, ezért vagyok kedves mindenkivel. Viszlát, bagoly úr! – köszönt, és folytatta útját befelé az erdőbe.

Hamarosan találkozott egy kis mókussal, aki makkot gyűjtött a tölgyfák alatt.

-  Szia, mókus! Szeretnél játszani velem?

- Igen, szívesen játszanék veled, de segítenem kell az anyukámnak. Itt a tél,  jön a hideg meg a hó, tele kell lenni az éléskamránknak – válaszolta a mókus.

- De miért nem akarsz játszani?

- Nem lehet mindig játszani. Nagyon szép az erdő, igen, de amikor nagy hó lesz, nem találunk már élelmet, ezért kell most gyűjtenünk, hogy amikor bezárkózunk az odúnkba, nem fogunk sem fázni, sem éhezni.

- Én mindenesetre nagyon várom, hogy havazzon, annak ellenére, hogy az anyukám veszélyesnek tartja a havat.

- Az anyukáknak általában igazuk van – mondta a mókus, mire a kis róka csalódottan tovább indult annak ellenére, hogy a sötétség nagy lépésekkel közeledett. Egy tóhoz ért, be akarta mártani a mancsát, de a víz teteje már kezdett befagyni,  ő viszont csak azt nézte, kivel tudna játszani.  

- Még egy békát se látni, hogy megkergethessem – jegyezte meg csalódottan. 

Ekkor hirtelen valami az orrára pottyant. Aztán még egy... és még egy. Örömében felkiáltott, amikor rájött, hogy esik a hó, és minden fehéredni kezdett. Próbálta elkapkodni a hulló fehér pelyheket, és arról ábrándozott, hogy talán jön majd valaki, akivel hógolyózhat.  Gyorsan besötétedett, csak a fehér hó világított valami keveset. Kezdeti lelkesedése aggodalommá vált, és szinte lefagyott az orra a hidegtől.   

- Hogy jutok haza?  Anyának igaza volt, bár csak hallgattam volna rá! – nyöszörgött és siránkozott rémülten.

   – Szia – szólt egy hang a háta mögött. – Miért sírsz? 

Volpino megfordult, és egy állat volt az, akit nem ismert. 

 – Eltévedtem – válaszolta sírva –, és annyira fázom! Nem tudom, hogyan jutok haza.

– Ne sírj, gyere velem a mi házunkba, anyukám mindig tudja, mit kell csinálni! – felelte a másik, és a kis róka követte. Hamarosan megérkeztek egy barlanghoz. 

 – Itt lakunk, ő az anyukám. Anya, nézd, hoztam egy barátot.   

– Elnézést a kellemetlenségért asszonyom, de eltévedtem, és a fia meghívott a házába. Nagyon hideg van odakinn és sötét. 

 – Gyere be!  – válaszolta neki a nagy állat megnyugtató hangon. – A mi házunk a te házad. 

-  Köszönöm. Soha sem láttam hasonló állatokat, mint amilyenek vagytok – mondta Volpino.  - Mik vagytok?   – Mi medvék vagyunk – válaszolta a nagy állat, mire a kis róka rémülten elhallgatott. Néhány pillanat múlva azonban összeszedte a bátorságát, és remegő hangon megkérdezte:

– Akkor most megesztek engem vacsorára? – mire a medvemama is és a medvebocs is elnevették magukat.

– Ugyan már, mit nem mondasz? Barátok vagyunk! Anyukám jól ismeri az erdőt, tud tájékozódni még a hóesésben is – magyarázta a medvebocs.

Volpino elpirult, elszégyellte magát, hogy rosszat gondolt róluk. 

 – Ne aggódj, gyermekem, hazaviszlek – mosolygott a medvemama, majd letette a kötényét. –  Te, fiam, gondoskodj róla, hogy a tűz ki ne aludjon, és időnként keverd meg a levest. Mi pedig, kedves rókakölyök, indulhatunk is! – azzal karjába vette a megszeppent vendéget, aki az ölelő meleg karokban pillanatok alatt elaludt, olyan fáradt volt. 

A medve valóban jól ismerte az erdőt, mert egykettőre kiértek a fák közül, és amint elhagyták a bozótost, egy róka állt az úton,  aki aggódva figyelte a tájat. 

– Jó estét, Rókamama. Hazahoztam a kölykét, eltévedt az erdőben és nagyon megijedt. 

- Köszönöm, Medveasszony – mondta megkönnyebbülten sóhajtva Volpino mamája.  – Nagyon aggódtam, épp  indulni akartam, hogy megkeressem.

Az anyja hangjára a kis róka felébredt és lelkesen nyújtotta felé a karját.  Ő is megköszönte a medvének, hogy hazavitte.   

– Látod, anya, nem minden medve veszélyes – jegyezte meg, majd megmentőjéhez fordult. – Mikor mehetek el hozzátok játszani? 

- Tudod, gyermekem,  mi holnaptól téli álmot fogunk aludni.  Amikor majd elolvad a hó, elmúlik a hideg, várunktéged  szeretettel.  De most indulnom kell haza! 

Rókamama és a kis róka még egyszer megköszönték a segítséget, majd bementek az odújukba, medvemama pedig visszaballagott az erdőbe. 

–   Bocsáss meg, anya, hogy nem fogadtam szót neked, de megtanultam, hogy  hallgass mindig anyára.  Azt is megtanultam, hogy ne itélkezz másokról, ha nem ismered őket.

   – Látod, Volpino, minden rosszban van valami jó. Eltévedtél, mert nem fogadtad meg a tanácsaimat, viszont bölcsebb és okosabb lettél.