A könyv csodája

A könyv csodája.

Barnus egy életvidám, izgő-mozgó, még csak tipegő kisfiú volt. Beszélni még nem tudott, mégis mindig meg tudta értetni magát a felnőttekkel.
   Nagyon szeretett szétpakolni. Imádta, ha sok dolog vette körül. Ha zenét hallott, gondolkodás nélkül mozogni kezdett az ütemére. Felnőtt korában akár még táncos is lehet majd belőle. Egyelőre azonban csak ösztönösen mozgott rá keze, lába.  Nagyon odavolt a könyvekért, főleg a sok-sok színes képpel telepakolt mesekönyvekért. Ült a szoba közepén és csak nézegette azt a sok vibráló és csalogató rajzot a könyvekben. Gondolatban talán ő is ott járt az autók, állatok, varázslények között, akiket az illusztrációkon látott. Senki nem tudhatta, mire gondol közben, hiszen nem tudta még elmesélni. Bezzeg, ha valaki értett volna a gondolatolvasáshoz, érdekes dolgokat tudhatott volna meg a kisfiúról.
   Egy nap, amikor anyukája kiteregette a mosott ruhát a szobai szárítóra, Barnus a közelében játszott. Éppen egy vastag, állatos mesekönyvet lapozgatott. Amikor egyedül maradt a szobában, felnézett a szárítóra és meglátta kedvenc takaróját. Nyújtózkodni kezdett, s amikor pici kezével elérte, le is húzta onnan. A kis takaró beterítette az egész mesekönyvet. Szerencsére már nem volt vizes, csak picit nyirkos, így a könyvet sem tette tönkre.
  Barnus csak ült, nézte a könyvön elterülő babaplédet, aztán csak azt vette észre, hogy valami mocorog alatta. Ide-oda mászkált valami apróság a takaró alatt. Más talán sikítva ugrott volna fel a szőnyegről ijedtében, de nem így Barnus. Ő inkább kíváncsian figyelte, vajon mi lehet az, ami keresi a kiutat a takaró alól. Szemével követte a lény útját, egészen az anyag széléig, ahol aztán hirtelen egy pici, fekete, szimatoló orrocskát és néhány szál hosszú bajuszt látott kibújni. Csendben maradt, nehogy elijessze váratlan vendégét.
   Picit közelebb húzódott, s a következő pillanatban aztán látta, amint egy kisegér kimászik a takaró alól, s kíváncsian körbenéz. Barnusnak a szája is tátva maradt, hiszen nem akármilyen kisegér volt. Ruhát hordott. Kék hosszúnadrág, fehér ing és piros mellényke volt rajta. Fején pedig egy hetyke, zöld vadászkalap billegett.
   Ilyen látványra a kisfiú sem számított, s meglepetésében csak némán bámulta a hihetetlen jelenséget.
   - Szia, Kiskomám! Rodi vagyok és a mesekönyvedből érkeztem. Hé, csukd már be a szád! Ennyire azért nem lehetek furcsa! – nevetett a kisfiúra a hívatlan vendég.
   - Hűha! – szólalt meg babanyelven Barni, amit érdekes módon az egér meg is értett. – Te még beszélni is tudsz? Azért ez nem semmi!
    - Mi ebben a furcsa? Te is beszélsz, pedig a szüleidnek még egy szót sem mondtál eddig.
    - Ez is igaz. Akkor én most csak álmodom, hogy itt vagy?
   - Dehogy álmodod, Kiskomám! Itt vagyok, teljes életnagyságban. Vagy életkisebbségben, mert hát hozzád képest azért nagyon kicsi vagyok. – vigyorgott bajusza alatt Rodi.
    - Engem Barnusnak hívnak! – jegyezte meg hirtelen a kisfiú.
   - Tudom, hiszen ismerlek, amióta csak megvették neked ezt a mesekönyvet. Azóta próbálkoztam, hogy ki tudjak szökni a meséből, de csak ma sikerült. Örülök, hogy személyesen is találkozhatok veled, Barnus.
   - Nálam jobban biztosan nem örülsz. Sőt, annak is nagyon örülök, hogy végre valakivel tudok beszélgetni. Amíg nem tanulok meg emberi nyelven beszélni, addig azért kicsit magányosnak érzem magam. Eddig csak saját magammal tudtam beszélgetni és az nem olyan érdekes.
    - Ezt meg tudom érteni. Na, de elmondom, miért is jöttem el hozzád. Láttam, mennyire vágyakozva nézed a könyvben a képeket és arra gondoltam, vagyis gondoltunk a Könyvek Varázslójával, hogy megmutatjuk neked a helyet, ahol a mese játszódik. Vagyis, ha van kedved, akkor beléphetsz velem a mesébe egy rövid időre, aztán visszahozlak, nehogy anyukád megijedjen, hogy hová tűnhettél. Nos, van kedved velem jönni?
    - Mehetünk! Viszont hogyan menjek, amikor még nem tudok teljesen biztosan járni?
   - Ne aggódj! Ahogy beszélgetni tudsz velem, úgy sétálni is tudsz majd mellettem. Akkor készülj! Ahogy kettőt dobbantok a hátsó lábammal, azonnal a mesében találjuk magunkat. Indulhatunk?
    - Igen, készen vagyok!
   Rodi kettőt dobbantott és Barnus máris egy hatalmas, zöldellő erdőben találta magát, egy keskeny gyalogúton. Mellette Rodi állt, s érdekes módon egyforma magasak voltak.
    - Te, Rodi! Én mentem össze vagy te nőttél meg? – kérdezte meglepődve, de nevetve a kisfiú.
   - Te mentél össze, mert másképp nem fértél volna bele a könyvedbe. Gyere, ezen az ösvényen eljutunk a varázslóhoz, ahol már várnak ránk a többiek is.
  Rodi és Barnus elindultak a gyalogúton, egymás mellett sétálva és beszélgetve. A kisfiú folyamatosan forgatta a fejét, hogy mindent jól megnézhessen. Szeretett volna mindenre emlékezni akkor is, amikor már ismét a saját életében lesz.
    Az ösvény lassan szélesedni kezdett, majd néhány lépés után kitárult a szemük előtt egy hatalmas, zöld tisztás. A tisztás szélén körben mindenhol kis házikók álltak, ahol a mese szereplői éltek. A legnagyobb fa alsó odújának bejáratán egy szépen faragott faajtó volt, ami most lassan kinyílt. Kilépett belőle egy hosszú szakállú, hosszú köpenyű és csúcsos fejfedőt viselő alak. Ő volt a Könyvek Varázslója. Persze tisztes neve is volt. Regannak hívták, s ebben a világban mindenki nagyon tisztelte őt.
   - Üdvözöllek a világunkban, Barnus! – szólalt meg mély, zengő hangon a varázsló. – A nevem Regan és én vagyok a Könyvek Varázslója. Gyere közelebb, nézz körül, ismerkedj meg a mese szereplőivel.
 Barnus óvatosan lépkedett előre, csodálkozó tekintettel bámulta a házakból előbújó meseszereplőket, akiket már mind ismert a képekről és anyukája felolvasásaiból. Végre megnyugodott, s már régi ismerősként üdvözölt mindenkit.
   A meselakók megvendégelték a kisfiút, terített asztallal várták, amin mindenféle finomság volt. Sőt, még Barnus kedvencét, a krémtúrót is elkészítették, hogy kedveskedjenek látogatójuknak. Volt ott mindenféle gyümölcs, többféle sült- és rántott hús, zöldségköret, de még egy szép torta is, aminek a tetején Barnus élethű figurája állt, marcipánból.
   Körbeülték a megpakolt, hatalmas asztalt és egymás után tették fel a kérdéseiket a kisfiúnak. Persze, Barnus sem maradt el, hiszen kikérdezte a meselényeket mindenről, ami csak érdekelte és eszébe jutott. Úgy érezte, rengeteg új barátot talált a mesekönyv lapjain, akiket most már tényleg meg is ismerhetett.
   Tücsök Teodor előhívta zenész bandáját és szebbnél szebb dalokat játszottak az ünneplőknek. Barnus úgy érezte, nem is barátok között, hanem a második családjában tölti az idejét. Viszont egyszer mindennek eljön a vége, így a kellemes időtöltéseknek is. Regan felemelkedett székéről, tapsolt egyet, hogy mindenki rá figyeljen és megszólalt.
   - Nagy boldogsággal töltött el minket, hogy ellátogattál hozzánk, Barnus. Sajnos azonban eljött a látogatásod idejének vége, hiszen nem szabad megijesztenünk anyukádat, ha nem talál majd a szobában. Reméljük, jól érezted magad nálunk, s bár ezt a látogatást már nem tudod megismételni, ígérem, hogy Rodi egér többször meglátogat majd téged az otthonodban, amikor senki más nem láthatja meg! Mindig tudni fogod, mi van velünk, s így mi is hírt fogunk hallani felőled. Rodi visszakísér a kapuhoz és segít rajta átkelned az otthonodba. Tarts meg minket jóemlékezetedben, s gondolj ránk mindig jó szívvel. Mi is ezt fogjuk tenni! Isten veled, Barnus! Azt kívánjuk, nőj nagyra, de soha ne fordulj el a meséktől, hiszen a mesékben varázslat rejtőzik. Ez a varázslat mindig vissza tud majd repíteni a gyermekkorodba, s általa mindig gyermekké válhatsz egy kis időre.
   - Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem veletek! Finom volt minden, amivel megkínáltatok. Még soha nem ittam hajnali harmatot, de olyan volt, mint a legtisztább forrásvíz. Soha nem fogom elfelejteni egyikőtöket sem! Hiszen most már örökre barátok maradunk, akkor is, ha nem találkozunk személyesen, csak a könyv lapjain keresztül. Isten veletek, barátaim!
   Ezzel Barnus és Rodi felálltak az asztaltól, s elindultak a gyalogúton az átjáró felé, ahol a kisfiú visszatérhetett a szobába, ahonnan elindult.
   A kapunál Rodi megfogta kis barátja kezét és ennyit mondott.
   - Amikor csak tehetem, meglátogatlak majd! Fel a fejjel, nem ez volt az utolsó találkozásunk!
  - Rendben, Rodi! Csak rossz itt hagyni a világotokat. Ott kint ismét nem tudok majd beszélni és rendesen járni, futni. Ez mindenképpen hiányozni fog.
   - Ne izgulj, Kiskomám! Hamarosan folyékonyan fogsz beszélni és úgy fogsz futkározni, hogy még a szelet is lehagyod. Én pedig jövök, amikor csak lehet. Most pedig indulj, mert anyukád befejezte a főzést és készül bejönni hozzád a szobába.
  A két barát megölelte egymást, Barnus előre lépett egyet, miközben Rodi kettőt dobbantott a lábacskájával és a kisfiú máris a szobában találta magát, eredeti nagyságában, a könyv előtt ülve a szőnyegen. Lehúzta a még mindig ott heverő takarót a mesekönyvről, melynek lapjairól új barátai tekintettek vissza rá. Bele sem tudott gondolni a történtekbe, amikor anyukája lépett a szobába.
   - Na, de kicsikém! Miért szedted le a takaródat a szárítóról? Hiszen az még nyirkos, száradnia kell. Na, add csak ide. Visszatesszük, ideülök melléd és mesélek neked a kedvenc könyvedből kicsit. Jó lesz így?
   Barnus már mondani akarta, hogy igen, de rájött, ez még nem megy neki. Ezért odamászott anyukájához, beleült az ölébe és a könyvre mutatott.
    Anyukája kezébe fogta a mesekönyvet, majd kedves hangján mesélni kezdett kisfia új barátairól, akiknek szája mosolyra húzódott a könyv lapjain, amikor meghallották a saját történetüket.
   Barnus tényleg soha nem felejtette el a meselényeket, mindig is barátként gondolt rájuk. Rodi valóban sokszor meglátogatta őt, s még felnőtt korában is találkoztak, hiszen Barnus megtartotta a mesekönyvet és mindig is hitt a mesék varázslatos hatalmában. Ezáltal pedig Rodiban, a kisegérben is, aki senki másnak nem jelent meg soha, csakis és egyedül neki.