A mentett kutyus (Állatvédelem mese)

A mentett kutyus (Állatvédelem mese).

Földi Kinga

A mentett kutyus

Lili arcát az autóablak üvegére tapasztotta. Szeme egy kiskutyát vett észre, aki az út szélén feküdt.

– Anya állj meg! – kiáltotta a lány.

– Mi a baj? – kérdezte anya, és lefékezett az autóval.

– Ott egy kutyus – mutatott ki Lili az ablakon.

Anya és Lili odasétáltak az állathoz, aki örömében csóválni kezdte a farkát.

– Miért fekszik itt egyedül? – aggodalmaskodott a lány.

– Valószínűleg egy autó lesodorta az útról – felelte anya. – De nem látok sérülést. Szerintem csak megijedt.

– Megsimogathatom? – kérdezte Lili reménykedve.

Anya bólintót, és így szólt:

– Jámbornak tűnik szegényke. Felhívom a gyepmestert! Ő az, aki befogja a kóbor állatokat.

Lili a kóbor szóra felkapta a fejét. Lehet, hogy a kutyának nincs is gazdája? Milyen jó lenne, ha örökbe fogadhatná! Elvégre ő már hatéves nagylány. Tudna gondoskodni róla.

A kutya megnyalta Lili kezét.

– Úgy látom, hogy te is velem szeretnél jönni – suttogta a lány a fülébe.

A gyepmester bácsi hamar kiérkezett. Lili érdeklődve figyelte, ahogyan vizsgálni kezdte az állatot.

– Egy kölyök tacskó – állapította meg a gyepmester. – Nem látok törést, de azért elviszem állatorvoshoz. Megadom a menhelyünk címét, ahol majd érdeklődhetnek utána. Két hét múlva kerül csak oda, addig velem lesz, hogy megfigyeljem, nincs-e valamilyen betegsége.

Lili kissé csalódott volt, hogy elviszik a kutyát, de anya megígérte, hogy majd meglátogatják.

A két hét alatt Lili végig izgatott volt. Alig várta, hogy újra találkozzon a tacskóval. Szinte örök időnek tűnt számára, míg anyával végre elautóztak a menhelyre.

Odaérve, egy kedves néni köszöntötte őt:

– Anita vagyok, a menhely vezetője – mutatkozott be. – Odavezetlek a tacskóhoz. Úgy hallom, hogy te találtál rá az út szélén.

– Igen – felelte Lili büszkén.

A kutyus vidáman ugrándozni kezdett, amikor meglátta a lányt. Lili hozott neki kekszet, amit a kis tacskó hamar el is majszolt.

– Most mi lesz vele? – kíváncsiskodott Lili.

– Gondoskodunk róla, hogy bolhátlanítva legyen. Utána beadjuk neki az oltásokat. Eddig még nem volt csípje, így azt is megkapja. Az arra jó, hogy többet ne tudjon elveszni – kacsintott Anita néni.

– Itt fog élni azután? – folytatta a kérdezősködést a lány.

– Az a célom, hogy gazdit találjak neki – felelte a menhely vezetője.

Lili, amikor ezt meghallotta, nagyot dobbant a szíve. Izgatottan anyához fordult:

– Nem fogadhatnánk mi örökbe? – kérdezte.

– Nagy felelősség ám egy állat – jegyezte meg anya. – Jól gondját tudnád viselni?

– Oh, igen! Légyszíves vigyük haza! ­– kérlelte a lány.

Anya odasétált a tacskóhoz, és megsimogatta a buksiját. Lili látta, hogy anya is megkedvelte a kutyust.

– Hát legyen. Öleld meg az új kiskutyádat Lili! – nevette el magát anya.

A lány örömében táncra perdült. A tacskó, mintha értette volna, hogy mi történik körülötte, boldogan körbe nyaldosta őket.

– Én leszek a legjobb gazdi a világon!  – ígérte Lili, majd szeme a többi kutyára és cicára tévedt.

Hirtelen megsajnálta őket, hiszen értük nem jött senki.

– Velük mi lesz? – aggodalmaskodott Lili.

– Ők itt maradnak, amíg nem találunk nekik is gazdit – sóhajtott Anita néni. – Mi menhelyi dolgozók gondoskodunk róluk. Takarítjuk a kenneleket, etetjük, itatjuk őket. Ha szeretnél, jöhetsz máskor is. Elkél a segítő kéz!

– Lehet ugye? – kérdezte Lili anyát.

– Hát persze –­ mosolygott anya. – Hozunk nekik takarókat és ennivalót.

Anita néni hálásan megköszönte a felajánlott segítséget.

Lilinek nem kellett sokat várnia a tacskóra. Pár nappal később már vihette is haza, akit hosszas gondolkodás után Bónak nevezett el. Ő és anya nem feledkeztek el a gazdátlan állatokról. Amikor csak akadt szabad idejük, ellátogattak a menhelyre. A lány az összes állattal összebarátkozott. Lili legnagyobb büszkeségére, Anita néni még önkéntes kutyasétáltatóvá is kinevezte.