A róka, aki nem akart hal lenni

A róka, aki nem akart hal lenni.

Élt valaha egy vizi szörny, egy hétfejű sárkánykígyó, akinek annyi szeme volt, ahány napja az évnek, torkából tüzet hányt, az orrából meg füstöt fújt, tengeri sárkányokkal táplálkozott, és ha dühbe gurult akkora hullámokat korbácsolt, hogy azok csak hetven év alatt csitultak el. Vakító ragyogású pikkelyein még a legélesebb kard is kicsorbult.

Szóval az óriás szörnyeteg kivételével ekkor még nem sok állat élt az óceánokban és tengerekben. És ez a hatalmas testű, sárkányszerű szörny uralkodott az óceán fenekén. Ő volt a vízek királya. De mivel kevés más vizi lény éldegélt a tenger vizében, így nem tudott kiken uralkodni. Emiatt egy nap úgy határozott, hogy elküldi a földre küldöncét, egy sirályt, azzal a feladattal, hogy népesítse be a vizeket, óceánokat mindenféle vizi élőlényekkel, mégpedig úgy hogy a már létező szárazföldi állatokat alakítsa át hallá.

Amikor a róka ezt meghallotta, rögtön tudta, hogy ő nem akar vizi lénnyé változni. Elhatározta hát, hogy túljár a sirály eszén és becsapja a nagy vizi szörnyet is. A tengerparton üldögélt elmélkedve a róka, éppen azon gondolkozott, hogy hogyan menekülhetne meg a vizi élettől, amikor a vízben egyszercsak meglátta a tükörképét. Ekkor boldogan elmosolyodott, mert eszébe jutott valami. Hamarosan megjelent a szörny küldönce, aki azért jött, hogy a rókát is vizi lénnyé változtassa. A róka hangos sírásra fakadt, majd panaszkodni kezdett.

-“Miért zokogsz te róka?”-kérdezte a sirály. Már nagyon türelmetlen volt, hogy nem tudja mihamarabb befejezni a munkáját.

-“Azért sírok, -zokogta a róka,- mert amikor az árnyékod átsuhant a víz felett, a földi róka abban a percben be is dobta testét a vízbe, hogy csatlakozzon a szörny urad légiójához. Nézd meg, ott integet!” És a róka az árnyképére mutatott.

“Jól van!”- mondta örömmel a sirály és dolga végeztével elrepült. A róka örült, hogy megúszta a dolgot, egészen addig boldogan éldegélt, amíg maga a szörny, rá nem jött a róka cselére. Amint számolgatta a halakat, rájött, hogy nincs rókahal az óceánban. A szörnyeteg bosszankodva csapkodta sárkányfarkát és követelte, hogy mondják meg neki miért nincs róka hala. A félénk papagáj hal végül kifecsegte, hogy a róka, hogyan csapta be küldöncét.

-“Hozzátok elém élve a rókát!”-parancsolta meg a szörny a macskacápának. “A szívéből akarok lakomázni, hogy ezáltal az esze belém szálljon. Mondjátok azt neki, hogy haldoklom és azt kívánom, hogy halálom után ő legyen az óceán és vizilények királya.”

A macskacápa hamarosan meg is találta a rókát és átadta neki a viziszörny üzenetét. Először a róka a megtiszteltetéstől büszkén szaladt a macskacápa mellett. Majd a hosszú út alatt elkezdett gondolkodni, hogy vajon nem akarják-e becsapni.

-“Drága macskacápa, mondd meg az igazat, mi a szándéka a szörnynek?” A macskacápától nem kellett kétszer kérdeznie, mert magától kifecsegte az igazat, azt gondolván, hogy a róka nem olyan okos, hogy felfogja amit mondott.

-“A szívemet akarja megenni? Miért nem ezzel kezdted, te oktalan, balga macskacápa!” Hát nem tudtad, hogy mi rókák a szívünket nem hordjuk mindig magunknál, hanem a barlangunkban tartjuk? Ott van most is biztonságban.”

És a róka javasolta a macskacápának, hogy menjenek gyorsan vissza a tóparthoz, hogy elhozhassa a szívét a rókalyukból. Amikor földet értek, a róka ugyanis a macskacápa hátán utazott, gyorsan leugrott és eliramodott az erdő felé, nagy gúnykacajjal nevetve a macskacápa butaságán. A macskacápa nem is mert visszatérni az óceánba, hanem a szörny bosszújától való félelmében inkább a folyópart alá bújt. A róka meg nagy ívben elkerülte a folyópartot.

Ugye most már mindenki tudja, hogy miért nincs rókahal a tengerekben és óceánokban!