Theo, a Ketchup király

Theo, a Ketchup király.

Egyszer régen, egy titkos völgyben, ahol a nap mindig aranylóan sütött, élt egy fiú, Theo, a Paradicsombirodalom ifjú hercege. Haja vörös volt, mint a legérettebb paradicsom, szíve pedig tele kalandvággyal. De nem mindenki nézte jó szemmel Theo álmait. A királyi udvarban azt várták tőle, hogy egy nap trónra lépjen, paradicsomot termesszen, és főzőversenyeket nyerjen... Ő viszont arról álmodott, hogy hős lesz — igazi világjáró kalandor, aki nem csak szószokkal, hanem jósággal is fűszerezi az életet.

Egy nap elege lett az állandó szemrehányásokból, világgá ment. Az útja során találkozott: Brokkoli herceggel, aki fittyet hányt a szószokra, de titokban rajongott a paradicsomért, aztán Sült krumpli kapitánnyal, aki Theót hősként üdvözölte és Tojás fejedelemmel, aki a tojás elkészítésének 365 módját akarta kidolgozni. Így már négyen folytatták útjukat. Ahogy mentek-mendegéltek belebotlottak egy beszélő bagolyba, aki miután megtudta, hogy a nagyravágyó ifjak szeretnék sokra vinni, útmutatóul közölte, hogy: Csak menjetek egyenesen a "Négy Íz Tornya" felé!

A négy „muskétás” onnan egy elvarázsolt kertbe ért, ahol barátságot kötöttek egy kicsit morcos, de nagyon okos törpével, aki elkísérte őket a Mustármezőkig, majd ott elbúcsúzott tőlük, azt tanácsolva, hogy a Mustármezőkön túl találják a Négy Íz Tornyát. -„De jaj vigyázzatok, mert a levegő csípős, csak az igazán bátrak bírják ki.” Amint a sárgán aranyló Mustárföldre léptek Brokkoli azonnal elkezdett tüsszögni, így visszafordult, a Tojás fejedelem zsebében a tojások megzápultak, a Sült krumpli kapitány meg miután találkozott Majonéz hercegnővel azt mondta Theónak, hogy majd később utána megy. Így Theó egyedül folytatta útját.

Theó útja a Mustármezőn át a Négy Íz Tornyához

A Mustármező egy végtelen, aranysárga terület volt, ahol a szél csípős levegőt fújt, a fűszálak szúrósak voltak, és a látomások gyakoriak. Régi legendák szerint ez a mező próbára tette az utazókat — csak az mehetett tovább, aki kiállta a Mustármező próbáit.

Theo és a Négy Íz Tornya – A Hőseposz kezdete

Miközben Theó sikeresen átvágott a Mustármezőkön, egy óriási, aranylevél hullott a lábai elé — rajta ősi írás, egy jóslat a Négy Íz Tornyáról: Savanyú, Édes, Sós és Csípős. Aki eléri mind a négy tornyot, megérti az ízek valódi harmóniáját, minek segítségével igazi csodákra lesz képes.

A Sóköd Földjén

Theó az aranylevélen repülve hamarosan a Szirén-öbölben találta magát, ami egy szigetvilág része volt, sókristályokból épült tornyok és hajlékony korallpaloták díszítették. A levegőben finom só illat terjengett, és amikor lement a nap, az égbolt rózsaszínbe és ezüstbe burkolta a tengert. Az itt élők hajókkal közlekedtek a városrészek között, és az utak nem kövekből álltak, hanem lebegő kristályhidakból. Amint elterjedt a híre, hogy Theó megérkezett, megjelent a Sóköd birodalom kalandvágyó tengeri hercegnője, Zsálya, akit Sós Szélvészként emlegettek. Nem véletlenül kapta ezt a jelzőt, mert képes volt megidézni a szelet, amelynek ereje sókristályokat hordozott – ezekből pajzsot, fegyvert vagy akár térkaput is tudott formálni tetszés szerint. Kedvenc szórakozása az volt, hogy versenyzett a vitorlásokkal: ha a szél kószán fújt, ő bevetette a saját széltechnikáit, hogy megelőzze a kereskedőhajókat, vagy megmentse őket a viharból.

A tenger lakói– sellők, vízi kentaurok és titokzatos sós lények– mind tisztelték Zsályát, mert megvédte nekik a tengeri egyensúlyt. A Hullám Tanács bölcs tengeri sámánokból állt, akik a tenger múltját őrizték, és időnként segítették Zsályát a döntéseiben. Zsálya ellenségei a Száraz Karmok Népe volt, akik a sót kereskedelmi célból akarták kizsákmányolni, ők fenyegették a szigetvilágot. A másik ellensége meg a Fekete Apály, egy sötét erő, amely elnyelte a fényt és a sót, és meg akarta törni a szél varázsát.

Zsálya egy sólovon érkezett, koronája ragyogott. Amikor Theó elmondta, hogy mi járatban van, miután Zsálya végig kóstoltatta vele a sós ételeket, a tengerparton megnéztek egy színjátékot, -ahol minden hullám egy új történetet mesélt,- majd búcsúzóul Zsálya megajándékozta Theót egy rózsaszín sótömbbel. Theó gondosan becsomagolta és eltette a tarisznyájába. A Sós Szélvész királynő még búcsúzóul a rendelkezésére bocsájtott egy sólovat, azzal indult a Savanyú íz torony irányába. Útközben megeredt az eső, így Theó lova hamarosan feloldódott. Gyalog folytatta hát az útját. Amikor megpillantott egy citromfa ültetvényt már tudta, hogy nincs messze a Savanyú ízek tornyától.

Limone, a Savanyú Alkimista a Savanykás Katlanból származott, egy földalatti laboratórium-településből, ahol mindenki valamilyen fermentált tudománynak hódolt. Limone családjában legendás ecetmágusok és mustármanók is szerepeltek. Limone hosszú, citromsárga köpenyben járt, amelyen kristályos savminták cikáztak, mintha sosem száradnának ki. Az arca mindig enyhén ráncos volt, mintha épp citromba harapott volna. Limone kedvenc mondása az volt „Tudás csak akkor édes, ha előtte jól kifacsartuk.”Theó a citrom ültetvény mögött talált rá, Limone éppen a raktárában citrus héjakból főzött bájitalokat árult – „Zamat-esszencia”, „Savszikra”, és „Nyelvnyújtó oldat” néven. Mert tudott savas bájitalokat alkotni, amelyek gyógyhatásúak voltak, vagy épp felfrissítették a fogyasztóját – attól függően, mennyire savanyúra készítette őket. Theónak be kellett állni a laborjába, hogy megtanulja érzékelni a világ egyensúlyát,– ha valami túl lúgos volt, akkor azonnal egy kis savval rendbe kellett hozni. Limone titkos módszere a „Citronikus Robbanás” – egy szer volt, amely savas ködöt idézett elő, elrejtve őt és társait az üldözői elől. Miután Theó derekasan helytállt a laborban Limone megajándékozta egy üvegcsével a következő szavak kíséretében adta át: „Még nagy hasznát fogod venni a jövőben!” Jó utat kívánt neki majd sebes léptekkel vissza sietett a laborjába.

Theo és a Lángpróba – A Csípős Torony kapuja

A nap lemenőben volt, amikor Theo megérkezett a déli földek szélén álló toronyhoz. A Csípős Torony nem volt magas, inkább tűzből font karcsú obeliszk, amely lángolt, de soha nem égett el. A levegő fűszeres volt és szinte sistergett a feszültségtől. És ekkor a torony őrzője kilépett a tűzkörből. Ő volt Paprika, a Csípős Lángharcos, vörös páncélban, szemei égtek, mint a parázs. Egy tűznyelv majdnem belekapott Theó ruhájába, de Paprika még időben a fiú elé ugratott, majd egy kardot nyomott a kezébe, mert kiderült, hogy a Karmok népe megtámadta a Csípős Tornyot. Theó lóra pattant, lépteit Paprika lángoló lépteihez igazította, akinek a kardja sistergett, miközben odaszólt a fiúnak: „Remélem, bírod a csípőset! Theó csata közben megtudta, hogy Paprika a Fűszerföldek déli részéből származott, ahol a fűszerek nemcsak karakteresebbek voltak, hanem mágikus energiát is hordoztak. Paprika ráadásul egy ősi paprika-törzs utolsó leszármazottja volt, akik a tüzes egyensúlyt őrizték a világban. Paprikát Theó nem győzte csodálni, mert lángvörös ruházata úgy lobogott utána, mintha minden lépésénél perzselné a levegőt. Kardja, a Capsicum, egy mágikus penge volt, amely paprikaolajjal volt átitatva – minden vágás csípős érzést hagyott maga után. Miközben harcolt még egy tűzből formált ostort is forgatott. Csípős Vértet viselt, így ha megsebesült, a vére lángoló paprikaesszenciává vált, ami égette a támadóját. Arcán magabiztos, csípős mosoly játszadozott, és miközben beszélt, minden szava mögött ott bujkált egy láng. Harci kiáltása felgyújtotta a körülötte lévő ellenségeket. Miután legyőzték a Karmok népét,- akiknek a tolla leégett, így kopaszon hagyták el a csatateret, -Paprika a következőket szólta: „Sokan akarták már uralni az Ízek hatalmát, de nem tudták elviselni a lángot, amit magukban hordoztak. Te milyen céllal jöttél hozzám, Theó?” És ahogy suhintott egyet az ostorával,Theó előtt megjelent a palota. És ezután Paprika minden ostor csapása valamilyen fájdalmas emléket idézett fel: Az első, ahogy az udvar nevetett az álmain. A második, ahogy a családja nem vette komolyan. A harmadik az, amikor félni kezdett a saját erejétől. Theó elszomorodott.

„Még nem tudod, de én igen, hogy a fájdalmas emlékek arra tanítanak, hogy mit érdemes védeni.” Miközben ezeket mondta a Csípős torony tüze elkezdett szelídülni. Paprika elmosolyodott: „Aki tudja, hogy mi a haragjának az oka, az képes uralni a lángot. Vigyázz rá – mert ez is egy íz, amit nem lehet elnyomni!”…Theó helytállása jutalmául megkapta a Csípős Szívesszenciát.

Mézia, az Édes Erdő Tündére

Mézia országa egy völgyben bújt meg, ahol minden fa virágzott, és a madarak dalai varázserővel bírtak. A torony kívülről egy csillogó mézpalotának tűnt, belül viszont egy édes illatokkal csábító erdő volt, ahol minden kívánság azonnal teljesült... vagy csak úgy tűnt! A levegőben állandóan mézédes illat terjengett, amitől mindenki nyugodtabbnak érezte magát. Az erdő lakói – apró mézmanók, méhsárkányok és virágfülű mókusok – mind Méziától kértek tanácsot, ha bajba kerültek. Mézia tudott beszélni a méhekkel, azok hordták neki a híreket a világ minden szegletéből. Mézzel gyógyított, dallal altatott, de szigorúan őrizte az utat a Negyedik toronyhoz.

Mézia haját aranyszínű virágszirmok és kristályos mézcseppek díszítették, melyek lágyan zizegtek, amikor varázsolt. Ruhája borostyánszínű és áttetsző volt, mint a hajnali harmat – selymes anyagból készült, melyet rókalepkék szőttek éjszakánként. Hangja nyugtató és dallamos volt, mint egy mesebeli méhzümmögés a napsütésben. Mézia mézvarázzsal képes volt gyógyító és nyugtató mézfolyamokat idézni, amelyek begyógyították a sebeket és békét hoztak. Virágvihart varázsolt, ha veszély fenyegette országát, virágokból álló örvényt idézett meg, amely nemcsak szemet gyönyörködtető volt, de hatékonyan elzárta az ellenséget.

Mézia Zsályával a szél segítségével kommunikált, így értesült Theó érkezéséről is. – Vele állandó kapcsolatban állt, ha valami nyugtalanította, Zsálya egy sós fuvallatot küldött neki, amit Mézia a virágok rezdüléséből olvasott ki. Limonével ritkán dolgozott együtt, mert savas világa túl éles volt az Édes Erdőhöz, de ha a természet egyensúlya forgott kockán, képesek voltak összehangolni az ízeket. Paprikával Mézia izgalmas, szerelmi kapcsolatban állt– míg Paprika tüzes és csípős volt, Mézia édesen hűsítette őt, mint egy pohár mézes tej egy csípős lakoma után.

Mézia éppen egy mézfolyó mellett ült, ujjai köré virágszirmokat font, miközben egy eltévedt pillangónak mesét suttogott a világról, ekkor pillantotta meg Theót. Csábítóan rámosolygott, majd megkínálta egy mézédes bodzaszörppel. De a fiú hamarosan megtapasztalta, hogy az édes íz néha eltakarja a keserű következményeket. Mézia, mézédes mosolya mögött egy igencsak hatalomvágyó nőszemély bújt meg– aki felkínálta Theónak, hogy maradjon az Édes Ízek tornyában örökre, boldogságban. De Theónak eszébe jutottak a morcos törpe szavai, aki arra intette, hogy álljon ellen a csábításnak, mert ez azt jelentené, hogy nem szerzi meg a Négy Esszencia teljességét.

Így hát Theo kitartott, nem hajlott meg a könnyű boldogság előtt, végül megkapta az Édes Esszenciát — egy mézcseppet. Theo birtokában volt immáron mind a négy esszencia:.

Savanyú – az igazság

Sós –az emlékek

Csípős – az érzelmek

Édes – a vágyak esszenciája.

Theó az útja során megtanulta: nem minden csípős harcos rossz, nem minden édes szív kedves, és néha a savanyú íz tanítja meg, hogyan legyél igazán őszinte.

Hazatérve a négy esszenciából megalkotta a Harmónia Kelyhét, ahol az ízeknek nem harcolniuk kellett egymással, hanem egyetlen hatalomként egyesülni. És igen megalkotta azt a főzetet, ami megmentette nemcsak a birodalmát, hanem a világot is. Ketchupnek nevezte el, amiben mind a négy íz benne volt, plusz a paradicsom! A cukor és ecet, a fűszerek és ízek változtak, de a szószai általában tartalmaztak hagymát, fűszerpaprikát, koriandert, szegfűszeget, köményt, fokhagymát, mustárt, és néha zellert, fahéjat vagy gyömbért is! A gyümölcsketchupje meg egy olyan ételízesítő lett, amelyet gyümölcsből, mint elsődleges összetevőből készített. Birodalma hatalmas jövedelemre tett szert és Theót immáron senki sem gúnyolta, hanem dicsőítette! Így lett a neve Theó a ketchup király.