A szakajtó

A szakajtó.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Szabolcs megye legszélén, élt egy szegény ember a feleségével és a hét pujával.

Az asszonyka minden reggel korán kelt, épp amikor Kori kakas kukorékolni kezdett. Lesöpörte a tornácot és nekilátott a szokásos tennivalónak. Reggelit készített az embernek, majd az elkerekezett a közeli városba, hogy megkeresse a napi betevőt. A hét gyereket meg útnak indította az iskolába. Amíg ők tudással gyarapították a már meglevőt, addig az anyukájuk ellátta a jószágokat. Kiengedte őket a kertbe, hogy kapirgálhassanak, az etetőbe enni és inni is adott nekik, majd bement a konyhába, hogy elkészítse az ennivalót. Így ment ez napról- napra, hétről- hétre, hónapról- hónapra. Hiába dolgoztak oly szorgosan, becsületesen, az egyik reggel az asszonyka észrevette, hogy üres a kamra. - Hej, apjok! Nincs már mit ennünk! Most mit tegyünk? Törte a fejét. Az apa is búsult nagyon, egyszer csak eszébe jutott valami.

Valamikor réges régen még az ő édesapja említett neki valamit. Most eszébe jutottak a szavai: - Légy becsületes, szorgos, dolgos, hogy legyen mit enned, és ha családod lesz, az se éhezzen. Ha mégis így történne, menj fel a padra, ott találsz egy ütött- kopott szakajtót. A többit majd meglátod. - Gyorsan felszaladt a padlásra. Keresett- kutatott, egyszer csak megtalálta a szakajtót. Felnyitotta a fedelét. Egy rozsdás kulcs volt benne. - Hmmm, vajon mibe illik bele? Eszébe jutott, hogy a pitvar jobbszélső ajtaját még sose tudta kinyitni, mert nem volt meg a kulcsa. Gondolja, most tesz egy próbát. Gondosan megtisztította a kulcsot és belehelyezte a zárba. Hát lássatok csodát, amikor elfordította benne a kulcsot, az ajtó kinyílt. Nagyot nézett az ember. Egy kukoricacsövet talált a földön semmi mást. Megfogta a kezében, hát lássatok csodát, arannyá vált a kezében. Eközben, mintha édesapja hangját hallotta volna valahonnan: - „Ahol a szükség, ott a segítség”. Aztán elült a hang. - Köszönöm, édesapám! Nagyon hiányzol! Az ember bezárta az ajtót, gondosan eltette a kulcsot és a kukoricacsőből leszemezett három szemet. A tengeri ekkor újból sárga lett. Az ember a három kis aranyrögöt elvitte leméretni. Kapott is érte jó sok pénzt. Egy ideig „volt is mit aprítani a tejbe”. Az asszonyka eltette a kukoricacsövet a fiók mélyére: - jól jöhet majd máskor is! – gondolta. Ettől kezdve nem volt gondjuk semmire. Továbbra is becsületesek, szorgosak, dolgosak voltak. A gyerekek is kaptak új cipőt, mert a régi már ugyancsak rongyos volt.

Így volt mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!