Barion Pixel

A szakajtó

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Szabolcs megye legszélén, élt egy szegény ember a feleségével és a hét pujával.

Az asszonyka minden reggel korán kelt, épp amikor Kori kakas kukorékolni kezdett. Lesöpörte a tornácot és nekilátott a szokásos tennivalónak. Reggelit készített az embernek, majd az elkerekezett a közeli városba, hogy megkeresse a napi betevőt. A hét gyereket meg útnak indította az iskolába. Amíg ők tudással gyarapították a már meglevőt, addig az anyukájuk ellátta a jószágokat. Kiengedte őket a kertbe, hogy kapirgálhassanak, az etetőbe enni és inni is adott nekik, majd bement a konyhába, hogy elkészítse az ennivalót. Így ment ez napról- napra, hétről- hétre, hónapról- hónapra. Hiába dolgoztak oly szorgosan, becsületesen, az egyik reggel az asszonyka észrevette, hogy üres a kamra. - Hej, apjok! Nincs már mit ennünk! Most mit tegyünk? Törte a fejét. Az apa is búsult nagyon, egyszer csak eszébe jutott valami.

Valamikor réges régen még az ő édesapja említett neki valamit. Most eszébe jutottak a szavai: - Légy becsületes, szorgos, dolgos, hogy legyen mit enned, és ha családod lesz, az se éhezzen. Ha mégis így történne, menj fel a padra, ott találsz egy ütött- kopott szakajtót. A többit majd meglátod. - Gyorsan felszaladt a padlásra. Keresett- kutatott, egyszer csak megtalálta a szakajtót. Felnyitotta a fedelét. Egy rozsdás kulcs volt benne. - Hmmm, vajon mibe illik bele? Eszébe jutott, hogy a pitvar jobbszélső ajtaját még sose tudta kinyitni, mert nem volt meg a kulcsa. Gondolja, most tesz egy próbát. Gondosan megtisztította a kulcsot és belehelyezte a zárba. Hát lássatok csodát, amikor elfordította benne a kulcsot, az ajtó kinyílt. Nagyot nézett az ember. Egy kukoricacsövet talált a földön semmi mást. Megfogta a kezében, hát lássatok csodát, arannyá vált a kezében. Eközben, mintha édesapja hangját hallotta volna valahonnan: - „Ahol a szükség, ott a segítség”. Aztán elült a hang. - Köszönöm, édesapám! Nagyon hiányzol! Az ember bezárta az ajtót, gondosan eltette a kulcsot és a kukoricacsőből leszemezett három szemet. A tengeri ekkor újból sárga lett. Az ember a három kis aranyrögöt elvitte leméretni. Kapott is érte jó sok pénzt. Egy ideig „volt is mit aprítani a tejbe”. Az asszonyka eltette a kukoricacsövet a fiók mélyére: - jól jöhet majd máskor is! – gondolta. Ettől kezdve nem volt gondjuk semmire. Továbbra is becsületesek, szorgosak, dolgosak voltak. A gyerekek is kaptak új cipőt, mert a régi már ugyancsak rongyos volt.

Így volt mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

Gani Zsuzsa, hobbi meseíró, történetíró, versíró

PRÉMIUM Gani Zsuzsa Prémium tag

Nyolc éve kezdtem verseket, meséket, történeteket írni, melyek főként a természetről, illetve hagyományőrzésről szólnak. Hiszen ismernünk kell a múltunkat és ezt a felmérhetetlen jelentőségű hagyatékot tovább is kell adnunk a jövő nemzedékének. Meséimen, verseimen, történeteimen keresztül szeretném segíteni a környezettudatos magatartás kialakítását, természet megszerettetését, megóvását, ezenfelül ékes magyar szavain...

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások