A tótündér éneke

A tótündér éneke.

Volt egyszer egy tó, mely egy barlangot rejtett, abban élt egy tündér. A völgy lakói még soha sem látták, mert ügyesen elrejtőzött előlük, s ha veszélyben érezte magát apró állattá változott, hogy elmeneküljön előlük.  Énekelni viszont már mindenki hallotta. Hangja olyan szép és harmonikus volt, hogy a legnehezebb munka és a legfárasztóbb nap is könnyűnek tűnt őt  hallgatva.

Egy napon két pásztorfiú az elkóborolt birkák keresésére indult, és a tóparthoz érkeztek, ahol  közelről hallották az éneklést.  Elbújtak egy nagy fa mögé  és pár pillanat múlva megjelent a réten a gyönyörű lány, akinek olyan kék volt a haja, mint a  tenger. A kisebbik pásztorfiú felkiáltott:

- Ez a tó tündére! Nézd, ott van!

Az idősebbnek nem volt annyi ideje sem, hogy befogja az öccse száját, a tündér meghallotta és meglepetten fordult feléjük, majd amikor meglátta a két fiút, elszaladt az erdő irányába. Hiába futottak utána, hiába üldözték, keresték, a tündér sokkal gyorsabb volt náluk, és egy idő után eltűnt a szemük elől, nem is értették, hová lett olyan hirtelen.

Hazaszaladtak, mindenkinek el akarták mondani a  találkozást, de amint beléptek a házba, meghallották, hogy az apjuk azt mondta az anyjuknak:

-  Ma a tótündér abbahagyta az éneklést, és nem is hallottuk többet. Nagyon nehéz volt a munka a dalai nélkül.

A két pásztorfiú összenézett, arra gondoltak, hogy miattuk történthetett a dolog. Hiába jött új nap, majd megint egy újabb, a tündér dala nem harsant fel, s a völgy lakói egyre szomorúbbak és egyre fáradtabbak lettek. Mindenkinek hiányzott.

A két fiú elhatározta, hogy jóvá teszik a dolgot.

Elmentek a tóhoz, és keresni kezdték a barlangot. Miközben kutattak sírást hallottak a tó mélyéről.

- Tótündér, Tótündér, itt vagy?  - kérdezte az idősebb.

- Ne gyere a közelembe! Távozz! – válaszolta sírva a tündér. - Minek jöttél ide?

- Bocsánatot akarunk kérni, nem akartunk megijeszteni.

- Nem ijedtem meg,  csak nem lett volna szabad, hogy meglássatok  -  mondta a tündér.

- De miért, hiszen olyan szép vagy!

- Ez nem igaz. Borzalmas vagyok. Az összes tündérnek aranyszínű haja van,  csak az enyém ilyen ronda kék – és újra sírva fakadt.

A két pásztorfiú megdöbbent a furcsa magyarázaton, hiszen mindkettőjük számára ő volt a legszebb lány,  akit valaha is láttak.

- Hidd el, hogy nagyon szép vagy,  igazán jól áll neked a kék haj, és a völgy lakói nagyon szeretnek téged. Amióta nem énekelsz, mindenki szomorú. Hiányzol nekik.

- Tényleg?  Az én énekem nélkül szomorúak a völgy lakói? – mire a két fiú bólogatott.  -  Ha megígéritek, hogy nem mondjátok el senkinek, hogy láttatok és tudjátok, hol van  a barlangomat, ismét énekelni fogok.

- Megígérjük – kiáltották egyszerre. A tündér a szemükbe nézett, és tudta,hogy nem hazudnak.

A két kis pásztor boldogan és büszkeséggel telve indultak el hazafelé. Még félúton sem jártak,  amikor  meghallották maguk mögött a tündér csodálatos énekét.

A völgy minden lakója áhitattal megállt, és hallgatta. Ismét boldogoknak és könnyűnek érezték magukat, s még aznap este nagy mulatságot rendeztek a  tótündér tiszteletére.