Noémi kútja

Noémi kútja.

Noémi kútja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kút az erdő szélében. Miután sok éven át szolgálta a falu népét, elhagyták egy másik kút miatt, ami nagyobb és kényelmesebb volt, valamint a falu közepén várta a jónépet.

  Szegény erdőszéli kút emiatt nagyon egyedül érezte magát, szomorú volt, és mindannyiszor, amikor hangokat hallott a falu felől, azt remélte, hogy hozzá jön valaki vízért. De bizony nem érkezett senki. Évek teltek el,  a borostyán  már majdnem teljesen benőtte,  csak egy kis résnyi hely maradt, ahonnan éjszakánként nézte a Holdat, s olyankor nem érezte magát annyira egyedül.

Egy tavaszi napon sárga színű pillangó szállt a borostyánra.

- Szia, pillangó! – köszöntötte a  kút. – Örülök, hogy látlak, mi szél hozott erre?

- Rejtekhelyet keresek – válaszolta a pillangó -, mert egész délután követett egy kislány, aki meg akar fogni a hálóval.

- Ó, szegény pillangó, ha leszel a társaságom, segítek neked elrejtőzni.

- Jól van, de azonnal rejts el, mert már hallom, hogy a kislány közeledik.

A kút megkérte a borostyánt, hogy takarja el a pillangót, de az nem volt elég gyors, és a kislány meglátta  a levelek között.

- Ez lesz az utolsó próbálkozásom, hogy megfogjalak – kiáltotta a kislány, mert már nagyon fáradt volt.  –  Anyukám azt mondta,  Noémi, uzsonnaidőre gyere haza! Tehát haza kell mennem. Uzsonnaidő van.

Noémi közeledett a kúthoz, már nyújtotta is a kezét a hálóval, hogy elkapja a pillangót, de az fürgébb volt nála, és elrepült.

- Ejha, pedig csak egy kicsike hiányzott, hogy elkapjam – mondta a kislány szomorúan,  majd lenézett a kútba, ahol a vízből egy ugyanolyan kislány nézett vissza, mint ő. – Szia! – integetett neki vidáman,  már el is felejtette a sárga pillangót.

A kút többévnyi magány után végre beszélgethetett valakivel.

- Szia – köszönt ő is Noéminek. – Annyira unatkozom, leszel a társaságom?

- Igen, persze – mondta, mert nem gondolta volna, hogy a saját tükörképe az, nagyon mélyen behajolt, és beleesett a kútba.

A kút  pánikba esett, gyorsan keresnie kellett egy megoldást, mielőtt még késő lenne, mert a kislánnyal nem történhet semmi rossz. Tudta, hogy picivel feljebb, mint ahol kezdődik a víz, van egy  barlangszerű bemélyedés a falában, ott biztonságban tudja őt tartani, ezért elkezdett izegni-mozogni, egyre jobban mozgatta a vizet, és az egyik hullámmal bejuttatta őt abba a kis barlangba.  Noémi látszólag nem ijedt meg attól, hogy beleesett a kútba, inkább azon tűnődött, hová lett a másik kislány.

A kút nem akarta megijeszteni Noémit, hiszen köztudottan a kutak nem beszélnek, ezért azt mondta:

       -  Szia, kislány! Én a kút szelleme vagyok, de ne félj tőlem, mert nem akarlak bántani.

       -  Engem Noéminek hívnak, nem félek, csak azon gondolkodom, hol van a másik kislány, akivel integettünk egymásnak...

- Tudod, valójában az a másik kislány te voltál, visszatükröződtél a kút vizében – válaszolta a kút.  – Tudom, hogy a sárga pillangót kergetted. Szereted a pillangókat?

- Igen, szeretem őket, szerettem volna megfogni, de nem sikerült, folyton elrepült.

- Tudtad, hogy az a szegény kis pillangó félt, hogy megfogod és talán örökre bezárod?

- De én nem akartam őt bántani, csak közelről akartam megnézni. Olyan gyönyörű volt. Utána elengedtem volna.

A kislány gyomra hangosan korogni kezdett.

- Éhes vagy? – kérdezte a kút.

 - Igen. Haza kell mennem uzsonnára, különben anyukám meg fog szídni – válaszolta Noémi.

- Megkérhetek néhány madarat, hogy hozzanak neked bogyókat  - ajánlotta a kút, de a kislány csak rázta a fejét, és azt mondta, hogy lekváros kenyeret akar enni.

- Szólhatok a mókusoknak, hogy hozzanak pár gyümölcsöt  -  folytatta a kút.

- Haza akarok menni  -  kiáltotta a kislány, és látszott rajta, hogy azonnal sírni kezd.

A kút azon gondolkozott, hogyan tudná kijuttatni a kislány onnan. Ha mindez évekkel ezelőtt történik, amikor még a falubeliek odajártak vízért, elég lett volna ha ledobják a vödröt a vízbe, Noémi rákapaszkodik, és felhúzzák. De sajnos évek óta nem járt arrafelé senki. Biztosan van megoldás, mondta magában. Eszébe jutott, hogy a falu határában  van egy kis tó, ahonnan ő is szokott vizet vételezni, össze vannak kötve a föld alatt.

     - Van egy ötletem. Maradj itt, és ne aggódj. Mindjárt visszajövök – mondta a kislánynak, és valóban pár perc múlva ismét megszólalt. – Mondd, Noémi, ismered azt a tavat ott a falu határában, ahol pár csónak ki van kötve?

     -  Igen, apukám gyakran jár oda horgászni –  felelte a kislány.

      - Nos, akkor vegyél egy hatalmas levegőt, tartsd benn, és fogd meg a hal farkát, és egykettőre otthon leszel. Örülök, hogy meglátogattál, mert már olyan egyedül éreztem magamat.

     - Rendben, ha akarod máskor is eljövök.

    -  Nagyon örülnék neki, de elég, ha csak lenézel, és beszélsz hozzám, nem kell beleesned a vízbe.

    - Legközelebb óvatosabb leszek, ígérem – válaszolta Noémi.

A kislány vett egy hatalmas levegőt, bent tartotta, elkapta a vízből kiemelkedő halfarkat, és már úsztak is lefelé a vízben, majd egy vízzel teli, földalatti alauguton át eljutottak a tóba. Ott a hal egészen a partig úszott vele, onnan ár egyedül is ki tudott menni a vízből, boldogan integetett a hal után, majd hazaszaladt. Anyukája amikor meglátta, hogy csurom vizes, jól megszidta, aztán finom eperlekváros kenyeret adott neki uzsonnára.

A kút minden nap Noémit várta, de csak nem érkezett. Éjjelente ugyanúgy figyelte a Holdat, de amióta ott járt a kislány,  annyira szeretett volna ismét beszélgetni. Múltak a napok, a hetek, az évszakok, Noémi nem jött. Ismét tavasz lett. Egy másik pillangó szállt le a borostyánra, már épp készült őt üdvözölni, amikor lépteket hallott közeledni. Aztán egy ismerős hangot azt kiabálta:

- Szia! Látod, nem felejtettelek el, itt vagyok!  Hogy vagy?

- Noémi! Végre megjöttél! Már annyira vártalak!