A varázslatos gesztenye

A varázslatos gesztenye.

Réges-régen egy fiú és a nagybátyja együtt éltek egy szilfakéregből épült kunyhóban. A fiút Hetediknek hívták, mert ő maradt itt egyedül a nagybátyjával, ugyanis a család többi tagja eltűnt az évek során. A szomszédok úgy gondolták, hogy vagy elrabolták, vagy megölték őket, valószínűleg gonosz erővel rendelkező varázslók vagy boszorkányok.

A nagybácsi minden reggel készített reggelit Hetediknek, majd elment az erdőbe vadászni, és magára hagyta a fiút. Aztán minden este visszatért, ismét adott enni a fiúnak, aki ezután lefeküdt aludni.

Egy nap Hetedik egyedül játszott a kunyhóban és nagy magányában eltűnődött azon, hogy: „Ej, miért van az, hogy soha nem látom a nagybátyámat enni?

Ekkor fogott egy csontból készült hegyes tárgyat, és egy kis lyukat vágott a szarvasbőrbe, amelyet minden este takarónak használt. „Ma este-fogadta meg Hetedik -meglátom, mi történik, miután lefekszünk.

És így is tett. Aznap este, mint mindig, a nagybácsi visszatért az erdőből. Adott enni a fiúnak, és azt mondta neki, hogy menjen aludni. Hetedik lefeküdt a kemence egyik oldalára, a másik oldalra pedig a nagybácsi a heverőjére, amely facsemetékből készült, és sok állatbőrrel volt betakarva..

Hetedik a fejére húzta a szarvasbőrt, és úgy tett, mintha aludna, de a kis lyukon keresztül figyelte a nagybátyját, aki egy idő után felállt, és odament a tűzhöz.

„Hetedik!-szólította a nagybácsi unokaöccsét halk hangon, de a fiú nem válaszolt. A nagybácsi még háromszor szólította a nevén, de Hetedik úgy tett, mintha aludna. A nagybácsi közelebb lépett a tűzhöz, és erősen belefújt. Szikrák pattantak ki, amelyek a fiú lábára is csapódtak.

„Hetedik!- mondta a nagybácsi -,légy óvatos! Meg fogsz égni.” De hiába esett néhány szikra a fiú csupasz lábára, és égette meg, Hetedik nem mozdult.

„Rendben -mondta a nagybácsi -úgy látszik a fiú valóban alszik”. Odament az ágyához, és levette róla a szőrméket. Leemelte az ágya tetejét, és kivett belőle egy nyírfakéregből készült dobozt. Mindezt Hetedik a takaróján fúrt lyukon keresztül figyelte.

A nagybácsi kinyitotta a dobozt, és kivett belőle egy kis edényt. Olyan kicsi volt, hogy könnyedén elfért a tenyerében. Az edény belsejéből egy másik tárgyat vett elő, amelyet a fiú nem látott tisztán, bár kisebbnek tűnt, mint egy makk. A nagybácsi egy kis késsel apró forgácsokat kapart a tárgyból a fazékba. Aztán az aprócska edényt a tűz fölé téve ráfújt, és ezt a dalt énekelte:

Nőj, fazék, nőj, nőj fazék, nőj, nőj fazék nagyra!

És ahogy Hetedik nézte, látta, hogy a fazék egyre nagyobb lett, ahogy a bácsi énekelte a dalt. Végül a fazék akkora lett, mint egy rendes főzőedény, és valami finom illat áradt belőle. Nemsokára elkészült az étel, és a nagybácsi megette az egészet. Amikor végzett, még egyszer ráfújt a fazékra, és elénekelte ezt a dalt:

Zsugorodj fazék, zsugorodj, zsugorodj fazék! 

És a fazék megint olyan kicsi lett, hogy elfért a tenyerében. Hetedik nagybátyja ezután visszahelyezte az apró fazékba azt, amit összekapart, visszatette a fazekat a nyírfakéreg dobozba, és ismét mindent elrejtett az ágya alatti titkos rekeszbe. Aztán elment aludni.

Másnap reggel, mint mindig, a nagybácsi elment vadászni, és a fiút egyedül hagyta a kunyhóban. Hetedik egy ideig a kunyhó körül játszott. Íjával és nyilával célba lőtt, és más dolgokat is csinált, de a nagybátyja által a fazéknak énekelt dal folyton a fejében járt. Végül nem bírta tovább.

„A nagybátyám hamarosan visszatér a vadászatról. „Nagyon éhes lesz. Készítenem kell neki egy kis ételt.” Ekkor Hetedik odament a nagybátyja ágyához, lehúzta a szőrméket róla. Kivette a nyírfakéreggel teli dobozt, kinyitotta, és megtalálta az apró fazekat. Benne egy kis száraz "dió" fele volt.

„Szóval ez a nagybátyám eledele -csodálkozott Hetedik, -de már majdnem elfogyott. Ha eleget akarok készíteni neki, hogy jóllakjon, el kell használnom az egészet. Biztos vagyok benne, hogy tud még szerezni. Hetedik fogott hát egy kést, és belekaparta az apró fazékba az összes maradék "diót". Aztán a tűz fölé helyezte a fazekat, ráfújt és énekelt:

Nőj, fazék, nőj, nőj fazék, nőj!

Persze, ahogy a nagybátyja esetében is történt, a fazék egyre nagyobb lett. Most már akkora volt, mint egy normális főzőedény, és egyre csak forrt és forrt.

De Hetedik nem volt elégedett: „Biztos, hogy a nagybátyám nagyon éhes lesz, amikor hazajön. Többet kell főznöm”. Ekkor ráfújt a fazékra, és újra énekelt:

Nőj, fazék, nőj nagyobbra, fazék, nőj nagyobbra.

Most már olyan nagy volt a fazék, és olyan gyorsan bugyogott, hogy Hetediknek nyújtózkodnia kellett, hogy meg tudja keverni a tartalmát, amelynek valóban nagyon jó illata volt.

„Ejnye -mondta Hetedik, -ez az étel mennyiség még mindig nem elég. Mi van, ha a nagybátyám meg akarja osztani velem. Elvégre hálás lesz, hogy én készítettem. Többet kell főznöm.” Így hát még egyszer ráfújt a fazékra, és elénekelte a dalt. Ismét nőtt a fazék, és most már akkora volt, hogy Hetediknek a nagybátyja ágyának a tetejére kellett állnia, és egy csónak lapátjával kellett kevergetnie a tartalmát, de Hetedik annyira izgatott volt, hogy nem akarta abbahagyni.

„Ez már majdnem elég nekünk - mondta -,de mi lesz, ha látogatók jönnek?

Hetedik tehát negyedszer is ráfújt a fazékra, és elénekelte a varázsdalt. A fazék akkorára nőtt, hogy Hetediknek ki kellett mennie a házból, mert az étel az egész helységet kitöltötte! Olyan nagy volt, hogy a fiú csak úgy tudta megkavarni, ha egy hosszú rúddal felment a tetőre, és a füstnyíláson keresztül nyúlt le, hogy megkavarja!

Amikor Hetedik nagybátyja hazajött a vadászatról, az első dolog, amit látott, az a gesztenyeleves volt, ami a kunyhó ajtajából bugyborékolt ki. Hallotta, hogy valaki énekel fölötte, és felnézett. Ott volt Hetedik, lóbálta a lábát a kémény lyukban, még mindig a gesztenyés ételt kevergetve és boldogan énekelve:

Milyen jó szakács vagyok. Milyen jó szakács vagyok. Mindannyian jót fogunk enni most. Milyen jó szakács vagyok.

„Unokaöcsém-szólította a nagybácsi a fiút-gyere le onnan. Amit tettél, abba belehalok.”

Ekkor a nagybácsi a kunyhó ajtaján keresztül ráfújt a fazékra, és elénekelte a dalt, hogy megkisebbedjék. Mikor már akkora volt, mint kezdetben, bement a kunyhóba, lefeküdt a díványra, és keservesen sírni kezdett.

Hetedik lemászott a kéményből, odament ijedten a bácsikájához. „Bácsikám -mondta Hetedik -,mi a baj?

Hetedik- mondta a nagybácsi elhaló hangon- elhasználtad az egyetlen ételt, amit meg tudok enni. Most éhen fogok halni. Ezért nem engedtem, hogy láss engem enni, mert tudtam, hogy ezt fogod tenni.”

„Bácsikám!-mondta a fiú -nem lehet olyan rossz a helyzet. Csak menj, és hozz még egy olyan kis diót”.

„Nem tudok-mondta a nagybácsi -és azt a fajta ételt amit gesztenyéből készítek gesztenyelevesnek hívják. Réges-régen, bár nagyon veszélyes volt, beszereztem. Ennyi éven át ettem belőle, és még sokáig kitartott volna. Most már túl öreg vagyok ahhoz, hogy másikat szerezzek.”

„Istenem!-mondta Hetedik -és ez az én művem. Elmegyek, és sok gesztenyét hozok haza, hogy megmentselek.”

„Az nem lehetséges.-mondta a nagybácsi. „Az út hosszú, és sok szörnyű lény őrzi. A családodból mások is jártak már ott, de még senki sem tért onnan vissza.”

Hetedik addig könyörgött, míg végül a nagybácsi beleegyezett, hogy elmondja neki, hogy hova kell mennie. „Menj egyenesen észak felé. Ott találsz majd egy keskeny ösvényt. Az első elágazást két nagy csörgőkígyó őrzi, ők a gesztenyefákat birtokló gonosz boszorkák szolgái. Senki sem juthat át rajtuk.”

„De mi van, ha mégis, bácsikám?” -kérdezte Hetedik elszántan. „Ha valaki jó szerencsével átjut a nagy kígyókon, akkor legközelebb két hatalmas medvével találkozik. Ők egy átjárót őriznek a sziklák között. Ők is a gonosz boszorkák szolgái. Széttépnek mindenkit, aki megpróbál ott átjutni.

„Aztán tovább az ösvényen két óriás oroszlán van, amelyek rávetik magukat mindenkire, aki megpróbál átjutni rajtuk. Hetedik, ezt nem lehet megtenni.”

„Ez minden, bácsikám?” kérdezte Hetedik.

Nem elég? -mondta a nagybácsi. És ez csak a kezdet. A következő az a hely, ahol a gesztenyefák nőnek. Ott él a hét nővér, az ő tulajdonukban vannak a fák. Mindegyiküknek gonosz varázsereje van. Ha valaki jön, hogy ellopja a gesztenyéjüket, akkor a rettenetesen hosszú házukból kiszaladnak, és agyonverik az illetőt a botjaikkal. Senki sem remélheti, hogy észrevétlen maradhat, mert egy sovány nő lakik az egyik fa tetején, aki őrzi a gesztenyeligetet, és figyelmeztető éneket zeng, ha valaki a közelébe jön.”

„Nem gond bácsikám –mondta Hetedik -köszönöm a jó tanácsot. Most már útra kell kelnem. Visszatérek a szükséges élelemmel, ha minden jól megy.” Fogott hát két botot, összekötötte őket, és a tűz mellé állította. „Vigyázz ezekre a botokra, bácsikám.” -mondta a fiú. „Ha minden rendben lesz velem, nem fognak megmozdulni, de ha megölnek, szét fognak törni.”

És Hetedik elindult. Egyenesen észak felé tartott, és ott hamarosan talált egy keskeny ösvényt. „Ez lehet az az út, amelyről a nagybátyám mesélt nekem.-gondolta Hetedik. „Elég veszélytelennek tűnik.”

A fiú továbbment, és hamarosan az út hirtelen balra kanyarodott. Hetedik megállt, letért az útról, átment a fák között, és óvatosan körül kémlelt. Az ösvény két oldalán két hatalmas csörgőkígyó jelent meg, feltekeredve egy-egy fára és lecsapásra készen.

A bácsikám jól ismerte ezt az utat. Mit is tegyek? Tűnődött, aztán elment, és elkapott két kövér egeret. Mindkét kezében tartva egyet-egyet, majd visszament.

Amikor a két csörgőkígyóhoz ért, mindkettőnek a szájába dobott egy-egy egeret, mielőtt azok még lecsaphattak volna rá.

„Héj!-mondta -úgy tűnik nektek ételre van szükségetek. Legközelebb ezt magatoknak kell levadásznotok. Menjetek el erről a helyről, nem kell tovább szolgálnotok!

Amint befejezte a beszédet, a két csörgőkígyó elkúszott különböző irányokba, az utat őrizetlenül hagyva, miközben Hetedik továbbment.

Eközben a kunyhónál a két összekötözött bot, amely eddig remegett, most mozdulatlanul megállt, miközben Hetedik nagybátyja feszülten figyelte azokat.

Az út most egy sziklás helyre vezetett. Hetedik megint letért az útról, hogy felderítse a terepet. Ott, ahol az út két nagy szikla közé torkollott, két óriási barnamedve ült a földön, készen arra, hogy széttépjen bárkit, aki megpróbál elhaladni mellette. „Hát igen a bácsikám már járt ezen az úton. Hetedik felmászott egy fára, ahol sok méh zümmögését hallotta, letört két vastag ágat és a kaptárból kihúzott két adag lépes mézet, majd visszament az ösvényre. Amikor a medvékhez ért, a mézes ágakat oda dobta nekik, mielőtt azok megtámadták volna.

„Huh -mondta a fiú -,nekem úgy tűnik, mintha éhesek lennétek. Most azt adtam nektek, amit a legjobban szerettek. És jól jegyezzétek meg, hogy nem arra születtetek, hogy bárkinek a szolgái legyetek. Menjetek el erről a helyről.”

És a két medve ezt hallva engedelmesen megfordult és elment, mindkettő más-más irányba, miközben Hetedik továbbhaladt az ösvényen.

Eközben a nagybácsi kunyhójában a két összekötözött bot már nem remegett, Hetedik nagybátyja megkönnyebbülten felsóhajtott.

Az út most egy erdő mélyébe vezetett, nagy fák között kanyargott. A biztonságos ösvényt elhagyva Hetedik addig ment, mendegélt, amíg meg nem látta a helyet, ahol két hatalmas oroszlán, zöld lángként izzó szemmel, az ösvény két oldalán egy-egy óriásfenyő mögé bújva áldozatra várt.

Hetedik előkapta az íját és a nyílvesszőit, és megölt két őzet. A vállán cipelve őket, ismét letért az útról még mielőtt az oroszlánok ráugrottak volna, mindegyiküknek odadobott egy-egy őzet.

„Hé ti!-mondta -látom, hogy élelemre volt szükségetek. Most megadtam nektek azt, amire vadásznotok kellett volna, de nem tudtatok, mert itt kellett őrködnötök, pedig ti nem arra születtetek, hogy egy más élőlény szolgái legyetek. Menjetek el erről a helyről.” És az oroszlánok ezt hallva eltűntek a fák között az erdőben, a fiú pedig folytatta útját.

Eközben a kunyhónál a két bot, amely úgy remegett, mintha erős szél csapkodta volna, ismét megállt, miközben Hetedik nagybátyja figyelte azokat.

Az út Hetedik előtt végre nem volt göröngyös, hanem széles és egyenes. Hetediknek úgy tűnt, mintha már sok láb járta volna be. A fiú nagyon figyelt, és hamarosan egy halk énekszót hallott az egyik fa lombkoronája mögül A bozótoson keresztül előre kúszva felnézett, és meglátta azt, aki énekelt. Egy sápadt leány volt. 

Én vagyok az, aki mindent lát, látlak téged is!

A dal nagyon halk volt. Hetedik alig hallotta, de tudta, hogy hangos lesz, ha a lány megpillantja. Alatta rengeteg gesztenyefából álló liget volt. A termések rajta tüskések voltak. Erről tudta Hetedik, hogy bizonyára ezek a gesztenyék. A túloldalukon állt a hét boszorkány fura, irgalmatlanul hosszú háza. „Hű - mondta Hetedik-, most segítségre lesz szükségem. Egy hársfához ment, és lehántott egy hosszú darabot a kérgéből. Egy égetett pálcával és bogyók levével addig díszítette a kéregdarabot, amíg úgy nézett ki, mint egy hosszú bőrből készített öv. Átvetette a vállán, letérdelt, és négyszer megkocogtatta a földet.

„Barátom!- mondta-segítségre van szükségem”. Erre a földből előbukkant egy vakond orra, majd a feje. „Te vagy az Hetedik? Miben segíthetek?”-kérdezte a vakond.

Drága vakond-mondta a fiú-ha nagyon kicsivé teszem magam, akkor magaddal viszel a föld alá?”

„Hát persze!” -mondta a vakond. „Menjünk!”

Ekkor Hetedik elkezdte egy nyestbőrrel dörzsölni magát. Miközben ezt tette, egyre kisebb lett, míg végül elég kicsi lett ahhoz, hogy a vakonddal a föld alá bújjon. A vakond ásott, Hetedik követte, amíg pont az alatt a fa alatt bukkantak fel, ahol az éneklő lány ide-oda ringatózott. Hetedik ismét addig dörzsölgette magát a nyestbőrrel, amíg újra normális méretű nem lett. Aztán odaszólt a lánynak.

„Nővérem-szólította meg-,én láttalak meg először. Ne mondd el a többieknek, hogy itt vagyok, és odaadom neked ezt a szép övet”.

„Rendben, áll az alku!- ”Nem láttalak, te fiú. Add ide az övet, és nem figyelmeztetem a boszorkákat, hogy itt vagy.”

Hetedik feldobta az övet a lánynak. Az felvette, de az öv olyan szorosan köréje tekeredett, hogy a lány megszólalni sem tudott, nemhogy énekelni, mert alig kapott levegőt. A fa alatt meg Hetedik gyorsan megtöltötte a tarisznyáját gesztenyével. Aztán, ismét kicsivé téve magát, hívta barátját, Vakondot, hogy vigye vissza a föld alá.

Fent a fán, a lány ekkorra kiszabadította magát és végre fellélegezhetett. Énekelni kezdett:

Hijja hajja, boszorkányok, valaki megvesztegetett, nem tudom megmondani, hogy ki.

A hosszú házból erre kiszaladt a hét boszorkány. Mindegyiküknél egy-egy hatalmas bunkósbot volt. Odafutottak ahhoz a helyhez, ahol a lány énekelt, de nem láttak senkit. 

„Valaki járt itt.-állapította meg az egyik boszorkány.

„Néhány gesztenyénk eltűnt! –kiáltott fel egy másik.

„Te lány!-mondta a harmadik boszorkány -Te a szolgánk vagy. Beszélj és mondd meg, ki járt itt.” De a lány nem válaszolt a kérdésre. Csak hintázott előre-hátra a szélben, és ezt a dalt énekelte: Kaptam egy szép bőrövet, szép fényes és új.

"Bolond vagy.-mondta egy másik boszorkány. „Ez csak a nyírfa kérge.”

„Biztos a Hetedik volt.” -mondta az ötödik boszorkány. Tudjátok az a fiú, akit a nagybátyja réges-régen ellopott tőlünk.

„Ha visszajön,” -mondta a hatodik boszorkány - ”elkapjuk és megöljük.”

„Igen!-kiáltotta az utolsó boszorkány, -de most meg kell büntetnünk a szolgánkat.” Fogta a bunkósbotját, lerángatta a lányt a fa tetejéről és súlyos csapásokat mért rá. A többiek is így tettek. Aztán a hét boszorkány visszament a hosszú házba, otthagyva a szegény lányt zúzódásokkal beborítva, aki még mindig halkan énekelt a szép új kagyló övéről.

Eközben Hetedik nagybátyjának a kunyhójában a két bot a padlóra borult. A nagybácsi felkapta őket, és újra felállította azokat majd nagy aggodalommal figyelte őket.

Hetedik eközben a föld alatt lévő rejtekhelyéről végighallgatta mindazt, amit a hét boszorka mondott. „Nem helyes -mondta -hogy azok a szörnyű teremtmények így cselekedtek. Vakond barátom, vissza kell mennünk és bosszút kell állnunk.”

A vakond még tovább fúrt a föld alatt. Hetediket a hosszú ház alá vitte, a fiú ott kibújt és a boszorkák ágya alatt találta magát, ahol a nővérek aludtak. Ott, egy vastag zsinórra kötve, hét szív volt egy kis asztalkára téve. Gyorsan, mint a tűzből kiugró szikra, Hetedik megragadta a zsinórt a szívekkel együtt és kirohant a házból. Meglátva őt, a hét boszorkány megragadta a botját, és üldözőbe vette.

Hetedik nagybátyjának a kunyhójában a két pálca ismét felborult. A nagybácsi annyira elcsüggedt, hogy nem állította fel őket újra. Ott feküdt és bámulta a botokat, és biztos volt benne, hogy az unokaöccse most már soha többé nem tér vissza élve.

A gesztenyefa tetejéről az összevert lány még mindig énekelt, miközben a hét boszorkány üldözte Hetediket:

Hetediké a szívetek ez lesz a végetek.

Most az első boszorkány már majdnem utolérte a fiút, és felemelte a bunkóját, hogy lesújtson rá. Miközben ezt tette, Hetedik megszorította az egyik szívet a zsinóron, és a boszorkány holtan esett össze. Most a második boszorkány készült lecsapni rá. Hetedik ismét megszorította az egyik szívet, és a második boszorkány is meghalt. Végül mind a hét szívet összenyomta, és mind a hét gonosz nővér holtan esett össze.

Hetedik felmászott a fa tetejére, és eloldotta a leány köteleit, amivel a gonosz lelkek odakötözték. Levitte a lányt a földre, és az sorba megérintette a gesztenyefákat majd ezt énekelte.

„Álljatok fel rokonaim, mert mindjárt rátok dől egy fa!”

És a fákból kiléptek az emberek, akiket a 7 gonosz nővér fává varázsolt, és most életre keltek. A fán lakó lány valójában Hetedik nővére volt. Réges-régen a gonosz boszorkányok elfogták őt és a többi családtagot, akik a gesztenyefákban éltek. És most ott álltak Hetedik előtt a szülei, a testvérei és az összes rokona. Mindannyian nagyon boldogok voltak, hogy életben vannak, és újra és újra megköszönték a fiúnak, hogy megmentette az életüket.

Hetedik a gesztenyét felszedve a földről, szétosztotta az összes rokonának.

„Ültessétek el ezeket mindenfelé. -mondta. „Mostantól fogva boldogan élhettek. Mindig lesz mit ennetek.

Végül a Hetedik, a tarisznyáját gesztenyével megtöltve, visszament a nagybátyja kunyhójába. A nagybácsi ott feküdt a díványán, olyan soványan, mint egy csontváz, tekintete a két összekötözött botra szegeződött.

„Bácsikám!-mondta Hetedik-hát látod? Visszatértem."

A nagybácsi erre felugrott, és megölelte az unokaöccsét. A mai napig is ott ülnek abban a kunyhóban, és gesztenyelevest főznek a fazekában. És ettől kezdve a gesztenye, mint minden más jó dolog a világon, többé már nem csak egy családé lett, hanem mindenkié.