A végtelen pusztaságon

A végtelen pusztaságon.

A végtelen pusztaságon, a Hortobágyon, állt egy gémeskút, vizet nyertek belőle.

A legelésző állatok számára nagyon hasznos volt, mert minden nap szorgosan osztogatta az éltető, friss vizet, de vigyázták is nagyon, hogy egy cseppje se menjen kárba!

Messze futottak a poros utak, lábuknál pipacsmező terült el, ott nyújtózkodtak kecsesen. A nap jószívvel ontotta aranyát, megcsiklandozva a pásztor, s a legelésző állatok orrát, s lágyan omlott a mezőre szerte-széjjel. Itt az ég is kékebb volt, a felhők is lustán időztek, a tiszta égen pedig bárányfelhők úszkáltak. Tátott szájjal, ámulattal gyönyörködött benne, aki csak látta, s ha elcsitult a nyári alkony, tücsökciripelés hallatszott az éjben.

Történt egy napon, hogy a közelben gyárat építettek. Ki tudja, hogy mi mindent csinálhattak ott, de annyira elszennyezték a talajvizet, hogy abból sem ember, sem állat nem ihatott többé. A gémeskút fogta magát, s bánatában elapadt.

Hiába kérlelték a pásztorok, a szürkemarhák, a racka juhok, a ménes, a konda, a kút megmakacsolta magát. De hogy is adhatott volna ivóvizet jószívvel? Hiszen akkor megbetegedtek volna tőle.

Ahogy telt-múlt az idő, a pásztor, s az állatok lassacskán elmaradoztak, így teljesen magára maradt, már senki se látogatta.

Szikes földön szökkent a fény, s elnyúlva bóbiskolt a délibáb. Éjjelente az égen milliárdnyi csillag tündökölt. A végtelen sztyeppén, hol a szél is halkan ballagott, s lágyan ringott a búza, mint a tó, földillatú volt a hajnali pirkadás.  Így telt el sok-sok idő.

Egyik nap egy busz érkezett és megállt a közelben. Sokan szálltak ki belőle, felnőttek, gyerekek. Amint észrevették a kicsik a magányos kutat, sietve futottak oda. Azt se tudta, hová legyen a nagy megtiszteltetéstől. Boldog volt, nagyon boldog. Arra gondolt, hogy mennyit volt magányos, most pedig mily sokan látogatják. Megérkezett a pásztor is, fején süveg, testén juhbőrből varrott, szőrmés bunda, kezében bot volt és mesélt. Hogy miről?  Beszélt a pusztai legeltetésről, a hortobágyi pásztorkodásról, és természetesen a gémeskút felbecsülhetetlen hasznáról. A kút ilyenkor mindig elpirult. A gyerekek meg egyre csak kérdeztek és kérdeztek a pásztortól:

-          Mitől ilyen száraz a föld? Mitől van aszály?

-          Hosszú hetek, hónapok óta nem volt csapadék, nem volt eső.

-          Miért van itt ennyire meleg? Szinte szédülök, folyik a homlokomon az izzadtság.

-          Kiszáradt a gyep, kiszáradnak a közeli erdők, lassan elsivatagosodik a Hortobágy.

-          Mi mit tehetünk?- kérdezte egy apróság.

-          Vigyázzatok minden csepp ivóvízre, ne pazaroljátok!- felelte a pásztor. Aztán tovább vezette őket a pusztaságon.

A gémeskút nagyon boldog volt, mert bár többé vizet nem adhatott, de sokan látogatták és hallgathatta, hogy milyen nagy haszna volt annak idején.