A vén diófa újabb meséi 9. rész - Eszti-mami meséje

A vén diófa újabb meséi 9. rész - Eszti-mami meséje.

Ettől a naptól fogva a kis diófa napjai teljesen megváltoztak. Innentől kezdve, most már ő is tapasztalta egy szerető család nyüzsgő életét. Minden reggel Márta nagyi kiült az öreg diófa padra, és a nagy fa árnyékában kortyolgatta el a kávéját.

- Tudod vén diófám, fájó szívvel mentem el innen annak idején. Még most is megvan az a katicás zsebkendőm, amivel integettem neked! Örültem, hogy iskola lett a házunkból, és sok gyerek boldogan tanulhatott itt. De a szívem mindig vissza vágyott. Mikor pedig megtudtuk, hogy megszűnt a tanyasi iskola, nem volt maradásom, nagyon szerettem volna újra látni a régi otthonomat. Megmutatni a fiamnak, unokáimnak ezt a csodás helyet. De hogy ide tudunk költözni, arra álmomban sem mertem gondolni. Ez a kis Csuti kutya pedig pontosan olyan kis  hebrencs puli, mint amilyen a dédapja volt annak idején. - mesélte Márta nagyi a véndiófának kávézás közben.

- Majd holnap reggel is jövök! - ígérte. - Szeretek itt lenni amikor még csak a madarak vannak fenn. - mondta a két diófának, miközben mindkettő törzsét végig simította búcsúzóul. Miután elballagott, kiszaladtak a gyerekek is az udvarra. Nagyon tetszett nekik, hogy sok izgalmas melléképület van, amit fel lehet fedezni. Az egyik tárolóban találtak régi füzeteket, kék indigó papírba becsomagolva, amibe a régi kis diákok írták a dolgozataikat.

- Nézd már! Mi ez? Mutatott egy kis üvegcsére a kisfiú. És ahogy megfogta a kupakját, az kifordult belőle, és az egész üveg tartalma Leventére borult.

- Upsz! - tette a szájához a kezét Renike. - Ez meg mi lehetett?

- nézett a testvérére, akinek a ruháját beborította egy nagy kék paca. Közben megjelent Márta nagyi, aki már régóta kereste a gyerekeket.

- Hát ti meg mit csináltok itt? És hogy néztek ki? - kérdezte. - mert hogy addigra már mindkét gyerek tiszta tinta paca volt. Minél jobban próbáltak megszabadulni ilyen olyan törölgetéssel a kék folttól, annál jobban olyanok lettek. A kezük, és már az arcuk is kék lett.

- Na gyertek gyorsan, majd nálam kimosakodtok, mert ha így meglátnak benneteket a szüleitek, biztosan elájulnak. - sürgette őket nagyi. Nagy titokban beosontak nagyi házikójába, hogy megszabaduljanak a tinta pacáktól.

- De mi volt ez? - kérdezte Renike. Márta nagyi elmagyarázta, hogy annak idején bizony sok bajt okozott ez a kék tinta. Mert hogy az iskolásoknak ezzel kellett írniuk a füzetbe.

- Miért? Nem volt ceruzájuk, meg tolluk? - kérdezte Levike.

- Nem bizony! - mesélte a történetet nagyi a vén diófa árnyékában.

- Képzelhetitek, hogy milyen volt a táskájuk a gyerekeknek, ha bele borult. De írni sem volt könnyű vele. Különleges tollra volt szükségük hozzá.

- Ilyenre? - húzott elő a zsebéből egy érdekes hegyű íróeszközt a kislány.

- Bizony! - mondta nagyi. Na ezt a tollat belemártották a tintába, majd utána lehúzták a felesleges folyadékot a tollról.  Ha nagyon lehúzták, akkor nem fogott, ha kevés tintát húztak le róla, akkor pedig az első betűnél biztosan keletkezett egy paca. Na de most már menjetek játszani gyerekek! Mindjárt sötétedik! - mondta nagyi. Ennek a felszólításnak, az addig ott hallgatózó kutyus, és cicus is eleget tett. Ők is a gyerekek után baktattak, hátha történik valami izgalmas megint. De a cica, akinek eddig még nem volt neve, meggondolta magát, és inkább vissza sétált nagyihoz, egy kis simogatásért.

- Na te cica! Hát neked fontosabb a simogatás, mint a felfedezés?  Pedig még neved sincs. Na hogy hívjunk téged? - nézett a doromboló kedves cicára Márta nagyi. Végül, az este beköszöntével a család elvonult a házba, hogy nyugodni térjen. A kis diófa a nagyhoz fordult.

- Az tényleg úgy volt a tintával?

- Bizony hogy úgy volt! - helyeselte az öreg. - Emlékszem rá, hogy amikor megjöttek a gyerekek az iskolába, egyik gyereknek még a háta is tintás volt, mikor levetette az iskola táskát. - magyarázta a vén diófa a tintás dolgot. De ekkor, a félhomályban feltűnt a kis puli alakja.

- Mit csinál? - kérdezte a kicsi.

- Nem tudom. Húz valamit. - nézte a nagy fa. És valóban Csuti valamelyik nyitva hagyott kamrából egy toll párnát húzott ki az udvarra. Majd a két fa tövében szépen rá feküdt, és rágcsálni, húzni tépni kezdte. A lyukon keresztül pedig mintha mindig is ezt a szabadulást várták volna, előtörtek a tollpihék. Minden egyes apró mozdulattól, és gyenge légáramlattól, magas röppályán messzire lebbentek a párnahuzattól, és Csutitól.

- Hogy ebből mi lesz? - nézett a csemete a vén diófára. De választ már nem kapott alvó öreg barátjától a kicsi.