Alíz és az almafa

Alíz és az almafa.

-  Alíz és az almafa

Volt egyszer egy hatalmas almafa Alízék kertjében. Augusztusban, amikor a gyümölcsök gyönyörűen megértek, és készen álltak a szedésre, a kislány osztálytársai és a környéken lakó gyerekek mind megjelentek a kertben, felmásztak a fára, hogy megkóstolják azokat. Azonban nem csak megkóstolták az almákat, hanem a zsebjeiket is teletömték, de voltak, akik zacskószámra hordták haza a gyümölcsöket, s estére kelve egy sem maradt a fán. Alíz hiába kérte az anyukáját, hogy készítsen egy almáspitét,  bizony aznap már nem tudott. Szerencsére ez egy elvarázsolt almafa volt, és éjszaka visszanőttek a gyümölcsök. Sem Alíz, sem az anyukája nem tudták, hogy mitévők legyenek, hogy a gyerekek is ehessenek almát, és nekik is maradjon.

Szerencsére aznap este megérkezett Margot néni, egy távoli rokon, aki valójában boszorkány volt, csak a kislány ezt nem tudta, mivel még kicsi volt.  Margot néni látva a Alíz szomorúságát, megkérdezte tőle,  mi a baj.

• Szerettem volna almáspitét, de nincs alma a fán – sírta el magát a kislány, és elmesélte azt is, hogy miért nincs.

Margot néni beszélt Alíz anyukájával is, és úgy döntöttek, ideje véget vetni ezeknek a kapzsi gyereklátogatásoknak.  A boszorkány rokon elkezdett járkálni az almafa körül, és furcsa szavakat mormogott, megérintette a fát, és elégedetten mosolygott. Aztán elővett egy kemény kartonlapot, amire azt írta: Egyél annyi almát, amennyit akarsz, de ne vigyél el annyit amennyit  csak tudsz!  Felakasztotta az almafa elé, jól látható helyre.

• Ne sírj, kincsem! Meglátod, ettől az estétől mindig lesz alma, hogy anyukád pitét tudjon készíteni neked – mondta mosolyogva, és megsimogatta a kislány haját.

Másnap reggelre ismét telelett a fa gyönyörű piros almával, hamarosan meg is jelent egy fiú, Luka.

• Szia, felmegyek almáért – kiáltotta, s már ugrott is fel a fára, rá sem nézett sem a kislányra, sem a fa előtt lévő kartonlapra, majd jóízűen ropogtatta az almát, s észrevétlenül megtöltötte a kabátja és a nadrágja zsebeit. Amikor már nem volt semmi hely, ahová almát dughatott volna, úgy döntött, hogy lemászik, és hazamegy. Azonban amikor ereszkedett lefelé, furcsa dolog történt. Odaragadt a fa törzséhez. – Segítség, Segítség! – kiabálta rémülten.

Alíz anyukája és Margot néni futva érkeztek.

• Fiam! Hány almát ettél meg? – kérdezte Margot néni.
• Csak egyet – válaszolta Luka.
• És hány van a zsebedben? – érkezett az újabb kérdés, de a fiú nem válaszolt, elpirult, lehajtotta a fejét, megértette, hogy helytelenül cselekedett, és egyenként kivette az összes almát, amelyeket odaadott Alíz anyukájának. Ebben a pillanatban levált a ragacsos almafáról és lehuppant a földre.
• Tessék, ez a tiéd, mivel jól viselkedtél – mondta Margot néni, adott egy almát Lukának, akinek még mindig piros volt az arca.

A fiú megköszönte az almát, és hazaszaladt.

Nem sokkal utána megjelent másik két fiú is, akik miután megpakolták a zsebeiket, és még egy zacskót is teleraktak illatos almával, szintén odaragadtak a fához, mielőtt leértek volna a földre. Rémült kiáltozásukat hallva Margot néni feléjük fordította a kartonlapot.

• Nem olvastátok? – kérdezte tőlük szemrehányó hangon. Mindketten megrázták a fejüket, majd kiürítették a zsebeiket, és átadták a teli zacskót is.

Leváltak a fáról, s kezükben egy-egy ajándék almával indulhattak hazafelé. Ugyan így járt minden gyerek, aki aznap felmászott a fára.  Igaz, a nap végén azonban  egyetlen gyümölcs sem volt a fán, de a fiúk által leszedett és visszaadott almából akár tíz pitét is készíthetett volna Alíz anyukája.

Hamarosan az egész városban elterjedt a hír, hogy Alízék tündéralmafájáról csak annyi almát szabad elvinni, amennyire valóban szükségük van.

A gyerekek ezután is szívesen jöttek  a kertbe, mert ehettek almát, és Alíz anyukája almáspitével kínálta meg őket uzsonnára. Ott maradtak játszani, bújócskáztak, fogócskáztak, s mindenki boldog volt.

Fgy