Barion Pixel

Az öreg halász aranya: Hetedik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-hatodik-fejezet/4800

Fejezet

Amelyben, lehet, hogy a sziget megmenekül. De lehet, hogy mégsem.
Az utat valami egészen különleges, hangulat uralta el. Mintha, nem zsákokat mentünk volna cipelni, hanem ...

Kép forrása: saját

https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-hatodik-fejezet/4800

  1. Fejezet

Amelyben, lehet, hogy a sziget megmenekül. De lehet, hogy mégsem.

Az utat valami egészen különleges, hangulat uralta el. Mintha, nem zsákokat mentünk volna cipelni, hanem karneváli felvonuláson vennénk részt. Nagydarab Erős Ember ismét felkapott, és egyik kezéből, a másikba dobált, akár egy zsonglőr. A mögöttünk haladók, pedig táncoltak, és ugrándoztak, talicska tolás közben. Még a király is sasszézott egy kicsit, persze csak méltóságteljesen, ahogy az egy uralkodóhoz illik. Vidáman és nyugodt körülmények között érkeztünk a tengerpartra.

                   

A sziget szélén érintetlenül állt a hajó, pont úgy, ahogy hagytam. Hogy is lophatták volna el? Hiszen olyan nehéz volt, hogy alig lehetett vele megmoccanni. De az aranyért sem kellett aggódni. A levelek, amit álcázásképpen terítettem rá, fonnyadásnak indultak a napon, és emiatt, hogy is mondjam,… nem nyújtottak túl gusztusos látványt, és a szagáról ne is beszéljünk. Mi is alig mertük megközelíteni.

– Valahogyan ki kellene húzni. Úgy könnyebben le lehetne róla cipekedni.–morfondírozott őfelsége.

– Ó az lehetetlen próbálkozás uram, túlontúl súlyos ahhoz. – válaszoltam neki.

Nagydarab Erős Ember, azonban a tettek embere volt, nem a szavaké. Egyenesen oda ment a hajóhoz, megfogta az orrát és kirántotta, a tengerből. Mi többiek csak a szájunkat tátottuk, a mutatvány láttán. A hajó is annyira meg lehetett döbbenve, hogy az oldalára dőlt és kiborult belőle a szállítmány. Beterítette a fél partot. Innentől két csapatra oszlottak. Nagydarab Erős Ember volt az egyik csapat, ő talpra állította a bárkát, mindenki más az aranyakat pakolta bele a taligájába. Hangya módjára sürgölődtek, hogy időben kész legyenek. Nem telt bele tíz perc, és már indulásra készen álltunk. A király ekkor ismét szájához emelte a sípját és indulást jelzett. Hosszú kígyózó sorokban vonultunk fel a kincses barlangba vezető úton. Szerencsére volt egy másik kiépített erdei járda, amely éppen arra vitt minket. Mikor odaértünk a hegy lábához, őfelsége jó vezető módjára felmérte a terepet. Alaposan körül nézett, megvizsgált minden követ, sőt még a szél járását is megfigyelte, és a látottak alapján kiadta a további utasításokat.

– Az időjárási viszonyok, arra engednek következtetni, hogy a barlang biztonságosan megközelíthető, nem kell hegyomlásra, vagy földcsuszamlásra számítani. Ellenben úgy vélem, az ösvény túl keskeny ahhoz, hogy egyszerre többen egymást kerülgessük talicskákkal, ezért az lesz a legokosabb, ha élő láncot alkotunk, és a zsákok kézről kézre járnak. Remélem érthető a terv?

Persze hogy érthető volt. Meg sem vártuk a szónoklat befejezését, mert már ugrottunk, sorfalba rendeződni. Én álltam elől, Nagydarab Erős Ember hátul. Ő szórta be az aranyat a barlang száján. Égett a kezünk a alatt amunka. Még a király is beállt adogatni, persze csak méltóságteljesen, ahogy az egy uralkodóhoz illik.

     

Tizenegy órára végeztünk. Büszke volt ám őfelsége nagyon. Esélye volt rá, hogy bekerüljön a történelem könyvbe, hiszen az ő uralma alatt törhet meg a varázs. Legalább is ő azt hitte. Sajnos a lefelé baktatók arca mást tükrözött. Nagydarab Erős Ember  csalódottan sóhajtozott.

– Hajaj felség, szomorú hírt kell közölnöm. Hiába minden igyekezetünket, a terv nem sikerült. A kamra nem telt meg teljesen. A fele még üresen áll.

A király először nem szólt semmit. Levette kemény kalapját, és lehajtotta a fejét. A körülötte állók követték a példáját. Néhány percig síri csöndben álltunk. Egy kósza tücsök ciripelést sem lehetett hallani. A hallgatást végül őfelsége törte meg:

– Aludjunk. – ennyit tudott, a lesújtottságtól kinyögni. – Hamarosan éjfél lesz és nem tudnám végig nézni, hogy újra lesüllyedjünk.

Ki ahol tudott lefeküdt a fűbe, utána mély álomba szenderült.

...

Késő reggel fele járhatott az idő amikor a békés szundikálásomat megzavarta két dolog. Az egyik, hogy feltámadott a reggeli szellő, a másik pedig egy hang, aki a nevemen szólított.

– Öreg Halász, kellj fel Öreg Halász! – duruzsolta a fülembe.

Először azt hittem, hogy álmodom, de nem akart abba maradni a suttogás ezért kinyitottam a szememet. Egy áttetsző foszforeszkáló alak állt velem szembe. Megdörgöltem a szememet, hogy jól látok

– Miért nézel rám úgy, mintha kísértetet láttál volna? – Kérdezett a lény dörgedelmesen. – Talán csak azért, mert az is vagyok. Én vagyok a kincses barlang szelleme.

– Örvendek.  – makogtam bátortalanul.

– Örvendhetsz is, főleg mert nagyszerű újsággal szolgálhatok. Az adományod feloldotta az átkot. Immár szabadok vagytok.

– Szabadok? Az meg, hogy lehetséges kedves szellem. A barlang félig üres. Nem lett elég a pénz. – pislogtam zavartan.

– Tudom Öreg Halász. Én mindenről tudok ami ezen a szigeten történik. Azt is tudom, hogy az aranyat önként adtad, jó szándékból. Ezért az ajándékod kétszer annyit ér.

– Oh valóban? – csodálkoztam. – Milyen kedves! Nem sejtettem, hogy a barlang szellemei a belső értéket is kincsnek mérik. – bólogattam elismerően.

Sose találkoztam korábban kísértettel, emiatt fogalmam se volt arról, hogy hogyan fogadják a dicséretet, azt azonban álmomban se gondoltam volna, hogy a barlang szelleme harsány nevetésben tör ki. A könnyei is kicsordultak. ( Ezek szerint a kísértetek tudnak könnyezni.)

                 

– Ez nagyon jó hehehe… Te tényleg bevetted amit mondok hihihi… Nincs itt szó semmilyen nagylelkű gesztusról hahaha… Valójában elég aranyat hoztatok, csak nem jó helyre raktátok be. A zsákokat a hegy magasabban fekvő barlangjába vittétek, ami kétszer akkora mint az eredeti kincses kamra. – magyarázkodott kacagva a szellem. Képtelen volt abba hagyni a röhögést. – Nem fecsérlem tovább az idődet, inkább megyek és elmesélem a többi szellemnek a sztorit. Ég veled Öreg Halász!– és azzal eltűnt, mint ha sose lett volna.

A nap ekkortájt már fenn járt az égen, és bevilágította az egész szigetet. Olyan fényesen ragyogott, hogy elűzte az álmot a körülöttem alvó emberek szeméből. Felültek és a szemüket dörgölték hunyorogva.

– Mi ez a rossz tréfa, és ki kapcsolta fel a lámpát?

– Nincsen semmilyen tréfa! – kiáltottam. – Azért van világos mert feljött a nap, ti pedig nem süllyedtetek vissza. Megszűnt a varázs, a  barlang szelleme jó voltából.

A király ettől nagyon kíváncsi lett:

– Találkoztál vele?

– Igen felség.

– És elárulta, hogy miért kegyelmezett meg nekünk? Hiszen nem teljesítettük a feltételt.

Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy elregélem miként vert át egy nevető kísértet, de úgy döntöttem, inkább megtartom magamnak ezt a kis anekdotát.

– Inkább nem fárasztom felségedet a részletekkel, amúgy se olyan fontos.

Sajnos nem lehetett könnyen átejteni a királyt. A tekintetéből kiolvastam, hogy nem hisz nekem, ennek ellenére csak rándított egyet a vállán, és felrikkantott (persze méltóságteljesen, ahogy az egy uralkodóhoz illik):

– Mire várunk még? Kapjuk össze magunkat, és menjünk haza ünnepelni.

A vonulókat ismét elöntötte a fesztiváli hangulat. Táncoltak, énekeltek, fütyörésztek, és előfordultak egynéhányan, akik egymást tolták a talicskájukkal.

Hát még akkor mekkora lett az öröm amikor visszatértünk a városba. Akik otthon maradtak egy hatalmas fogadást rendeztek a tiszteletünkre a főtéren. Biztosak voltak benne hogy sikerrel járunk. Az asztalokat szépen megterítették, zenészek hangolták hangszereiket, és egy hatalmas kondérból gőzölgött a finom ebéd. A talicskás csapat rögtön helyet foglalt, nem kellett noszogatni minket. A nagy izgalmak közepette nem ettünk semmit tegnap óta. Az ünnepséget őfelsége nyitotta meg, beszédével:

– Együnk! – hangzott el a szónoklat, és nekiállt a lakmározásnak. Biztos akart mást is mondani, ám túl éhes volt, hogy befejezze.

Késő délutánig folyt a vidám mulatság. A zenekar fáradhatatlanul muzsikált és a lakosság lelkesen ropta rá a táncot. Néhányan összekapaszkodtak, és hangosan nótáztak. Még a király is beszállt a énekelni, persze méltóságteljesen, ahogy az egy uralkodóhoz illik.

Lehet, hogy mind a mai napig tartana az ünnepség, ha nem érkezett volna el a számomra a búcsú ideje.

– Biztosan már most indulnod kell? – Kérdezte csalódottan őfelsége.

– Attól tartok igen. Ha estig nem érek vissza a hajóval, késedelmi díjat fognak felszámolni. És a feleségem Halásznéne biztosan már nagyon vár haza.

– Ennek a fele se tréfa! Akkor nem is tartunk fel tovább, sőt az egész nép nevében kijelenthetem, hogy mindannyian kikísérünk téged a tengerhez. – Mondta a király, a többiek pedig helyeseltek.

Folytatás:https://meskete.hu/mese/az-oreg-halasz-aranya-nyolcadik-fejezet/4852

Palásti-Annabring Emese, amatőr író

Az egyetemen próbálkoztam meg először a mese írással, mert szükégem volt hozzá egy iskolai feladathoz. Kezdetben azt terveztem, hogy más szerzőtől választok ki egy mesét és ahhoz készítek illusztrációt. Számos író művét felvetettem magamban, de arra a következtetésre jutottam, hogy egyikhez se illene az én rajzstílusom, ráadásul a többsége már kifejlett képi világgal rendelkezett, és nehezen tudtam volna elvonatko...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások