Az utolsó falevél

Az utolsó falevél.

A novemberi szél mérgesen vágtatott az utcán. Süvöltve rázta meg a fákat. Az öreg meggyfa fázósan borzongott, megritkult levelei reszketve táncoltak az ágon.A szél mérgesen nézett rájuk.

 - Ti még mindig itt vagytok? Meddig akartok lógni a fán?

Fújt egy kacskaringósat és messzire röppentette a sárga és barna leveleket.

- Jaj, de goromba ez a szél!- pityeregett a veréb- Egészen összeborzolta a tollaimat!-

Azzal keresett egy zugot, onnan leste mikor csitul a szél. Mikor végre csönd lett, a megtépázott fák nyögve sóhajtottak fel.

- Na végre, hogy odébb állt! – tapogatta fájós derekát a diófa-Nekem már úgy sincs semmim se, kopaszak az ágaim! Ideje aludni!

Azzal becsukta a szemét és álomba merült. A meggyfa még várt, néhány levele gubbasztott a gallyon.

- Jobb lesz, ha ti is útrakeltek és nem vártok a fagyra!

Súgta oda nekik.A kis piros levél szorongva bújt ágához

- Én nem akarok menni, itt maradok veled!

- Jaj, de butácska vagy! Tudod, hogy menned kell!

- Nem anyácskám,én nem megyek! Majd együtt átalusszuk a telet!

- Kicsi pirosom, tudod, hogy nem lehet! Ha elalszol,már nem tudsz kapaszkodni! Inkább menj magadtól ne várd meg, míg letépnek!

A meggyfa nem szólt többet, szeme lassan bekoppant, aztán elaludt. A kis piros levél pedig kapaszkodott bátran. Jött a szél ismét, csakúgy porzott a föld a lába nyomán! Aki látta futott előle.

- Na így mindjárt más! Jobb, ha féltek tőlem, ez azén időm! Itt csak én beszélhetek, csendet, rendet akarok!

Mekkora volt a döbbenete,amikor meglátta az árva levelet!

- Micsoda!? Mit keresel még mindig a fán? Nem megmondtam, hogy tünjetek a szemem elől?

Fújt egy mérgeset, gondolta ettől leesik.De a mi kis pirosunk ügyesen perdült, fordult,majd az ághoz simult. Hiába próbálta tépni a szél, kisiklott az ujjai közül. Végül a szél teljesen kifulladt, dühösen fújtatott.

- Na megállj, te pernahajder! Jön a bátyám, a dér, attól te is leesel!

A kis piros levél megtépázva, de boldogan billegett. Nézte a kietlen tájat, hallgatta az alvó meggyfa szívdobbanását. Boldog volt hogy itt lehet és nem kellett messzire szállnia. Néha beszélgetett a verebekkel, integetett a feketén károgó varjaknak és várta, hogy ő is elaludjon. A biztonság kedvéért körbe csavarodott a gallyon, hogy véletlenül se pottyanjon le álmában. Dúdolgatott, néha szundított egy kicsit. Éppen a köd cseppjeit rázta le magáról, mikor fura hangra lett figyelmes.Sóhajtást,majd hüppögést hallott. Körbenézett, de nem látott senkit sem.

-Van itt valaki?

Csönd lett egy percig, majd a sírás zokogássá erősödött.

- Hallom a sírást, ki van itt? Tudok valamiben segíteni?

- Csak én vagyok, a katica.Lent vagyok a fűben.

- Mit keresel itt?Már rég aludnod kellene!

- Én is tudom, de kikergettek az ágyamból! Itt volt a helyem a diófa kérge alatt, de egy zöld légy és kidobott! Annyira fázom és még a cseppek is rám hullanak!

 Már alig lehetett hallani a szavát. Annyira reszketett, hogy a fogai összekoccantak.

- Reggelre végem lesz mert jön a fagy és itt a fűben semmi sem véd meg tőle. Azért jó volt veled beszélni még utoljára!

- Miket beszélsz össze-vissza, Neked várni kell a tavaszra! Ki menti meg a zsenge leveleket a levéltetűktől? Nélküled elpusztulnak!

- Tenném szívesen! De már nincs erőm, a lábamat sem tudom mozdítani.

A kis piros levél hosszan hallgatott,majd megszakadt a szíve a kis katicáért.Aztán sóhajtott egyet, megsimogatta a  göcsörtös ágat és libegve leszállt a katica mellé.

- Gyere, ülj az ölembe!

Katica összeszedte maradék erejét és csúszva, mászva odakuporodott. A kis piros levél körbeölelte úgy melegítették egymást. A kis piros levél eldúdolt egy dalt, amit gyakran hallott az anyjától

Aludj Kati, aludjál

Pillangósat álmodjál

Amíg álmod álmodod

Ringatnak az angyalok.

Csöndes lett minden, elaludtak és azt álmodták,hogy tavaszi nap süt, zümmögnek a méhek és hófehér virágok kacagnak a fán harsányzöd levelek között.