Barnamedve és bocsai

Barnamedve és bocsai.

Mesélő: Gani Zsuzsa

Valahol az Északi hegységben élt egy barnamedve. Az egyik óriásfa gyökerei közé ásta az odúját. Még az ősszel bélelte be száraz levelekkel. Aztán lepihent. Lehullott az első hó, csikorgatva fújt a csípős, hideg szél. Aztán meg ködös, deres, nyálkás lett a világ. Hol így, hol úgy. Ám ez őt, cseppet sem zavarta, mert a jó meleg odú megvédte a zord tél ellen. Néha azonban felébredt mély álmából, főként olyankor, amikor a nemrégiben megszületett három kócos-borzos, tenyeres-talpas bocsa vitatkozni kezdett. Ilyenkor úgy állt az álmos medvemama fején a szőr, mint a szénaboglya.

- Ha-ha-ha, ha-ha-ha! – nézzétek, milyen torzon-borzos a mama frizurája! - Ám ő dirmegve-dörmögve csendre intette őket, majd az oldalára feküdt, talpa közé dugta az orrát, s aludt tovább. Azaz, hogy csak durmolt volna, de a kicsik nem hagyták békén.

- Éhes vagyok! - dirmegte Dirmi. Ekkor hirtelen akkorát kordult Dirmi gyomra, hogy a békés odú beleremegett.

- Éhes vagyok! – dörmögte Dörmi. Akkorát kordult Dörmi gyomra, hogy a száraz levelek is megzörrentek tőle.

- Éhes vagyok! - morogta: Durmi. Ekkor meg majdnem beomlott az üreg. Néhány apróbb kő pottyant le, pont a bocsok fejére. Az első Dirmi fején koppant: „kopp”

- Jaj! – csak ennyit mondott. A második Dörmi fején: „kopp”

- Jaj! - A harmadik pedig Durmi fején: „kopp”

- Jaj!

- Jól van, gyertek hát, adok nektek finom, meleg, friss tejecskét.

- Te nem vagy éhes? – kérdezték az apróságok.

- Télen nem eszek és nem iszok, mert ősszel annyi élelmet vettem magamhoz, ami a testemben víz és zsiradék formájában tavaszig bőven kitart. Ti még kicsik vagytok, ezért számotokra most fontos az anyatej, azaz a macitej.

- Ó, tényleg? – ámultak el a csöppségek. Miután jóllaktak a kicsik, jó szorosan odabújtak az anyukájukhoz, az egyébként is szűk odúban és álomra hajtották a fejüket. Csak a hajcsikáló hangjuk szűrődött ki az odúból: brum-brum-, brum-brum.

Telt-múlt az idő. Eljött a február másodika.  

- Gyertek kicsi bocsaim! Elérkezett az idő. Nézzük meg, milyen az idő odakint. Közeleg-e már a tavasz?

- Jó, rendben! – álltak rá a pici bundások.

- Ha derült az ég és szépen süt a nap, enyhe a levegő, akkor visszamegyünk és folytatjuk az alvást, mert hosszú lesz a tél. – mondta medve mama a kicsiknek.

- Mi lesz akkor, ha farkasordító hideg van odakint és a nap sem süt? – kérdezték érdeklődve a kis loboncosok.

- Ha komor felhők takarják az eget, nem süt a nap, hideg az idő, akkor kinn maradunk, mert közeleg a tavasz. – felelte.

- Jó, rendben! – válaszolták a pici macik. Így is tettek. Óvatosan kikukucskáltak a barlangból. Kidugták a fülüket, az orrukat, a fejüket, az icipici mancsaikat, a testüket és végül a farkukat.

De vajon kint maradtak? Vagy visszabújtak az odúba? Mit gondoltok? Elárulom nektek. Február másodikán megtudjátok a választ, ha megfigyelitek őket.

Itt a vége, fuss el véle az Északi hegység közepébe.