Benő hazatér

Benő hazatér.

Benő hazatér

Napsütötte Afrikában

sétál Benő egymagában.

Társai az elmúlt szerdán

odébbálltak őt itt hagyván.

Benő, a gólya unottan lépkedett a tóban. Hullámok locsogtak- fecsegtek hosszú lába körül.

 – Milyen jó itt, milyen szép! Süt a nap és kék az ég. Tarka halak fickándoznak, hínár hátán lovagolnak. 

– Jó nekik! Van kivel játszadozni! Sajnos a társaim odébb álltak, a barátom meg messzi él. 

- Ha a barátod, akkor miért nem jött el veled?

 – Azért nem jött velem, mert nincs szárnya és nem tud repülni. 

-Miért, ki a te barátod? 

– Ebikének hívják és ő a világ legaranyosabb békája. 

- No, ilyet még nem hallottam! Gólyának béka a barátja? El sem hiszem!

 – Hiszed, nem hiszed, akkor is így van! 

A hullám csillámokat szórva tovább hömpölygött, Benő pedig lógó orral megkereste a szüleit. – Mikor megyünk már haza? - kérdezte az anyját. 

– Még nem lehet Benő! Otthon még tél van. 

– Honnan fogjuk megtudni, hogy mikor mehetünk?

 – Jaj fiacskám, ha a tavaszi szél elhozza a mező illatát, akkor indulhatunk! Benő bánatosan hajtotta álomra a fejét. 

Álmában otthon volt, vidáman járták a gólya táncot. Csőrüket az ég felé tartva kelepelték, hogy tavasz van, és mi itthon vagyunk újra! Reggel egészen a tengerpartig sétált és a messziségbe bámult. Hirtelen valami lágy simogatást érzett. Szellő lengte körül, csiklandozta berzenkedő tollait. 

– Szia Szellő, honnan jöttél? – A tengeren túlról, onnan, ahol a te fajtád született! – Nem láttál egy kicsi házat, amelyiknek gólyafészek van a kéményén? Az udvaron tyúkok szaladgálnak, a diófán galamb lakik. Ott a tó, hol lenni jó, benne laki az én legjobb barátom Ebike!

 – Ó, akkor te biztosan Benő vagy! Láttam bizony és azt üzeni, hogy gyere már haza, mert nagyon hiányzol neki! 

– Mennék én, de addig nem lehet, amíg a Tavasz szél el nem hozza a mező illatát! 

– Őt várjátok? Most nem jöhet, mert a fákat simogatja. Szegények sokat fáztak a télen, a vihar kegyetlenül megcibálta őket. 

– Nem jön el? Az nem lehet! Annyira vágyok már haza! Hiába vannak itt gyönyörű virágok, én az orgonát szeretném látni, meg a gyöngyvirágot! Vár a kedves fészek, no meg Ebike! 

– Orgona még nincsen, de várj csak, van itt valami! Azzal szétnyitotta a tenyerét és csakúgy áradt belőle az ibolya illata. Tegnap nyíltak ki és nárciszoktól sárgállik a domboldal. Híre-pora sincs a jégnek, ezért tudtam Ebikével beszélgetni. 

– Tudod mit Szellő? Mondd el anyáéknak is! 

Úgy is történt. Elmondta a nagy hírt, hogy otthon már tavaszodik. Amikor megérezték a virágok illatát, örömükben táncot jártak. 

– Végre, végre, hazamehetünk! 

Lázasan készülődtek és megüzenték az otthoniaknak, hogy holnap útra kelnek. Bizony nem volt könnyű, hatalmas a tenger, nehéz keresztül szárnyalni! Több napon keresztül repültek. Szerencsére ismerték az utat, tudták, hol lehet este megpihenni. Egyszer aztán végre ismerős lett a környék. Először a jegenyék integettek, aztán feltűnt a kémény az ő kedves fészkükkel. Hogy mosolygott, hívogatott! Minden melegségét beleadta örömében. Még a tyúkok, meg a galambok is nevetgéltek, körbevették a messziről jött, rég nem látott szomszédokat. Volt nagy vigalom, mulatság, Ebike meg Benő vígan ugrándoztak. Aztán eljött az este, mindenki nyugovóra tért. Benő boldogan hajtotta álomra a fejét. A vén hold pedig betakargatta sárga fényével és egy szép mesét súgott a fülébe. 

Hol születtél, az a hazád.

Itt nevelt fel apád, anyád,

Ezer emlék köt ide,

Itt a világ közepe.