Csipcsirip

Csipcsirip.

Bograpuszta sarkába szinte észrevétlenül kopogtatott be az egyik legszebb évszak, az ősz.

A sárguló, rőt, és bordó színben hulló falevelek hangulatos látványt nyújtottak. Varázsos színekben pompázott a fázó földet betakaró levélszőnyeg. Keserédes búbánat, csöndes, nyirkos reggelek, hamar alászálló naplemente köszöntött be kalapot emelve. Szürkületkor, amikor a napsugarak a vastag levegőrétegen áthaladtak, narancsban és vörösben világították meg a látóhatárt. Aztán a nap hirtelen eltűnt a nyugati horizonton. Másnap már csomagoltak, készülődtek, majd elindultak a hosszú- hosszú útra a vonuló madarak. A földművesek már réges- régen felszántották és bevetették a földeket. Varjak köröztek károgva fölötte: kár- kár- kár! Kár- kár- kár!

Csipcsirip is bágyadtan ébredt jó meleg fészkében. A minap tatarozta, bélelte be pihe- puha levelekkel, fűszálakkal. Sárral és nyállal tapasztotta. Nagyon csinos és biztonságos lett. Ahogy telt-múlt az idő, egyre zordabb lett a világ. Már alig- alig akadt ennivaló az erdőben, mezőn. Csipcsiripnek nagyon korgott a gyomra. Ugyan volt élelem a kamrában, de azt a hosszú- hosszú télre tartogatta. Nem volt mit tenni, felkerekedett, hogy élelmet szerezzen. Keresett- kutatott itt- ott, meg amott, de sehol sem talált se kukacot, se rovart, se magvakat. – Hm. Akkor egyelőre be kell érnem a kamrám kínálatával. Még jó, hogy gyűjtögettem!- Így is tett.

Épphogy elindult hazafelé, amikor a levegőből, hirtelen, fülsiketítő hangokkal egy sólyom vette célba. Ijedten keresett menedéket. -  Csíp- csirip, csíp- csirip, csíp- csirip- kiabálta rémülten. Még mielőtt elvesztette volna az egyik legszebb farktollát, meglátott egy aprócska búvóhelyet. Egy ideig egy apró odúban kucorgott, amíg meg nem unta a ragadozó madár. Csipcsirip fellélegzett. – Ez meleg helyzet volt! – gondolta magában, majd folytatta az útját hazafelé.

De nem volt vége a viszontagságoknak! Egy karvaly csapott le rá a levegőből, hirtelen, rémisztő hangokkal. Szerencsére, most is sikerült megmenekülnie. Torkában dobogott az icike- picike szíve, ahogy reszketve kuksolt egy odvas faüregben, amibe nem fért be a nagy madár. Mérgesen röppent tova. Egy ideig a parányi odúban kucorgott, amíg meg nem unta a ragadozó madár. Csipcsirip fellélegzett. – Juj, de féltem! – gondolta magában, majd folytatta az útját hazafelé.

Azaz, csak folytatta volna! Ám még mindig nem volt vége a balszerencséjének. Ahogy tityegett- totyogott ki az odvas odúból icike picike lábacskáin, egy nyest és egy róka állta útját vicsorgó fogakkal, vészjósló hangokkal, éhes szemekkel, korgó gyomorral. Amint meglátták, nyalni kezdték a szájukat. Még a nyálukat is csorgatták eközben. Csipcsirip reszketett, mint a nyárfalevél. De még vissza tudott tipegni- topogni az üregbe. Tudjátok miért? Azért mert az a két kópé összeveszett. Hogy min? Hát a madárkán. Azon veszekedtek, hogy kié legyen Csipcsirip. Először csak szóban pöröltek egymással, aztán lökdösődni kezdtek, majd birokra keltek. A vita hevében kicsit eltávolodtak a madárka rejtekétől. Amaz kihasználta a lehetőséget, és huss!- elröpült. Hazáig meg se állt. A nyest és a róka nagyon bosszús volt, hogy a torzsalkodásuk miatt elszalasztották a madárpecsenyét. Ugyan kibékültek, de morcosan álltak odébb.

Csipcsirip pedig szerencsésen hazaérkezett. Örömében dalra fakadt: - Csíp csirip, csíp csirip, csíp csirip- énekelte. Vidám dalát szerteszét fújta az őszi szél. Meghallotta ezt a közelben az erdész, aki arra járt Dundi kutyájával. Épp élelmet osztogatott az erdő lakóinak. Csipcsiripnek is bőven jutott belőle. - Csíp csirip, csíp csirip, csíp csirip- köszönöm! Rebegte hálásan. Boldogan hordta be az éléskamrájába icipici csőrében. – De jó! Tavaszig már van mit ennem! Gondoskodott rólam is az erdész.

Csipcsirip még ma is él, ha az óta meg nem halt.