Mókuska

Mókuska.

Tél volt, és hej, de pompás hideg! Morc fellegek keltek egymással versenyre, jeges szél csikorgatta tűhegyes fogait. Az erdő vadjainak vastag bundáját még így is megcsipkedte a farkasordító hideg. Sietősen kerestek menedéket.

Reggelre elült a vihar. Mókuska előmerészkedett fészkéből. Egy kopasz tölgy tetején, mély, rekedtes hangon kiáltotta egy holló: "Kár! Kár!", aztán tovarepült.

-          Mókuskám nem fázol? Nincs hideg? – kiáltott le anyukája a jó meleg odúból.

-          Nem! Nincs, csak olyan komor a világ, így hó nélkül. – felelte búsan. – Apa, ugye te is így gondolod?- emlékezett magában, miközben az ég felé nézett. – Kár, hogy nem tudsz visszajönni hozzánk! Igen, tudom. Ez az élet rendje. Nagyon hiányzol. De ugye látsz, figyelsz és vigyázol ránk odafentről, ugyanúgy, mint ahogy idelent is tetted annak idején? Szeretlek. Anya is szeret.

-          Anyukám, kint maradhatok egy ideig?

-          Igen, természetesen. – Mókuska kint maradt. Egy kicsit nézelődött erre-arra, itt és ott, ugrabugrált fáról-fára, ágról-ágra. Azonban unatkozott. Egyedül volt. Ekkor eszébe jutott Vöröske. Elment hát hozzá. Nem lakott messze, talán vagy tizenkét fával arrébb. Bekopogtatott.

-          Ki az? – kérdezte bentről egy hang.

-          Mókuska vagyok. – Egy résnyire kinyílt az ajtó.

-          Szervusz!

-          Szervusz!- köszöntötték egymást. – Ki jössz játszani?

-          Nem, mert olyan nyirkos, nyálkás, szürke idő van kint.

-          De nincs hideg, s a szél se fúj!

-          Nem baj, inkább bent maradok, ne haragudj!

-          Hát jó!- elbúcsúztak egymástól. Mókuska eltűnődött. – Most mit csináljak? Bemenni nem szeretnék, jó itt kint lenni a szabadban. Viszont lassan besötétedik. Hazaindulok.

-          Mi ez a hang? Csak nem egy csengettyű csilingel? Lehet a Mikulás? Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy ma jön. De a csizmám kipucoltam és az ablakba tettem, tehát nagy baj nem lehet.

-          Édesanya! Hallottam egy csengő szót. Talán a rénszarvas szán járt erre?

-          Nem tudom Mókuska. Épp diót pucoltam, mert bejglit sütök karácsonyra.

-          Hű az finom! – nyalta meg a száját. – Nézd, édesanya! Ott az ajándék a csizmámban. Persze a Mikulás már elment. De sebaj!

-          Mi van a csizmában?

-          Már hozom is!- kiáltotta nagy-nagy örömmel. – Nézd, van benne tökmakk, toboz és mogyoró is, mennyi, de mennyi! Holnap viszek belőle Vöröskének, olyan rossz kedve volt.

-          Jól teszed, vigyél neki! Rendes dolog tőled.

Mókuska boldogan feküdt le aludni. Anyukája ma egy nagyon szép mesét mesélt, aztán megcirógatta, megpuszilta és jól betakarta. Hamar álomba szenderült. Egyszer csak apukája ült le mellé.

-          Édesapám, hát itt vagy?

-          Igen, itt vagyok. Nagyon vártad már a hóesést, így hát azt is elhoztam magammal. Gyere, menjünk ki, játsszunk egyet. – Így is tettek. Odakünn hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek és nagyokat kacarásztak.

-          Édesapám én most olyan, de olyan boldog vagyok! Olyan jó, hogy újra látlak!

-          Igen, én is nagyon örülök, de most mennem kell. Megkérlek, hogy továbbra is te vigyázz helyettem az édesanyádra és a pocaklakóra. Szeresd majd, nagyon-nagyon. – Azzal amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is ment. Mókuska pedig aludt tovább édesen, fel se ébredt. Olykor-olykor mosolyra húzódott a szája. Hamar elmúlt az éjszaka.

Képzeljétek! Az éjjel kavargó hóörvény érkezett metsző széllel karöltve. Reggelre meg elült a hóvihar. Hófehér lett a föld, a bokrok, a fák, minden. Még a házuk előtt álló fenyő is vastag bundát növesztett.

-           Ó, de szép!- csillant fel Mókuska szeme, amikor meglátta. – Anyukám, tudod mit álmodtam?

-          Mit kincsem? – Mókuska töviről-hegyire elmesélte. Édesanyja türelmesen végighallgatta, miközben az, az ölébe fúrta magát, aztán megcirógatta, de nem szólt semmit.

-          Anyukám, kimehetek játszani?

-          Igen, persze, menjél. Vöröskét is meglátogathatom?

-          Persze, nyugodtan!

-          Viszek neki tökmakkot, tobozt és mogyorót is.

-          Jól teszed!- Így is történt.

-          Bekopogtatott.

-          Ki az? – kérdezte bentről egy hang.

-          Mókuska vagyok. – Egy résnyire kinyílt az ajtó.

-          Szervusz!

-          Szervusz!- köszöntötték egymást. – Hoztam neked finomságot.

-          Köszönöm szépen.

-          Ki jössz játszani? Hatalmas a hó, egész éjjel esett.

-          Megyek, ezer örömmel!- jelentette ki. Így is tettek. Hógolyóztak, szánkóztak, nyomokat kerestek és nagyokat kacarásztak.

-          Nézd Mókuska, itt áll egy hóember!- Mókuska földbe gyökerezett lábbal bámulta.

-          Mi történt veled?- nézett rá csodálkozva pajtása.

-          Semmi, semmi, csak olyan ismerős és eszembe jutott valami.

-          De mi?

-          Nem érdekes!- felelte. – Inkább játsszunk tovább! – Közben kisütött a nap. A hóember olvadni kezdett.

-          Kérlek nap, még ne olvaszd meg a hóembert! Hadd maradjon legalább egy pár napig!– fohászkodott Mókuska.

-          Jó rendben! Értelek. – mosolygott rá, aztán eltűnt a felhők mögött. Mókuska megkönnyebbült. A hó ismét hullani kezdett, egyre sűrűbben, egyre erőteljesebben. A két pajtás hazament. Odakünn gyémántosan csillogott a hódunyha a fenyőfán. Karácsony volt. Mókuska ujjongva szaladt haza. Képzeljétek! Édesanyja karjai között feküdt egy csöppség, egy icipici mókuska.

-          Szervusz, testvérkém!- Üdvözölte boldogan Mókuska.