Dióverés a vén fáról

Dióverés a vén fáról.

Csodaszép őszi idő volt. A gyengéd napsugarak megcsillantották az aranyban hulló leveleket. Megkapó látvány volt az, ahogy átsütött a fák ágai között. A pajkos szél többször megkavarta, felkapta a zizegő leveleket a földről.

– De jót játszottam!- susogta.

-          Akkor most átöltözöm. – jelentette ki a vén diófa.

-          Épp a minap öltöztünk át mi is. – válaszolta mosolyogva Mókus Mici. Vastag bundát öltöttünk magunkra, hisz közeleg a tél. - Látom, hogy levedled a zöld ruhád! - folytatta.

-          Gyertek testvéreim, potyogni kezdtek a beérett diók! – invitálta őket Mókus Mici.

– Aú! - Aú! - Aú!- koppantak a földön. Mókus Mici sietve hozta az előkészített botot és leverte a még fent maradt csonthéjasokat. Csak úgy záporoztak a földre! Testvérei szorgosan szedegették a kosarakba. Néhány szem diónak, amelyek még nem vetették le zöld ruhájukat, nem akaródzott lejönni.

-          Sebaj! Lehullanak majd később! – legyintett Mókus Mici. Azzal fogták a degeszre tömött kosarukat az aprócska vörös bundások és ugra- bugrálva, ágról- ágra, fáról- fára szökkentek hazafelé.

Nagyon siettek, mert észrevették, hogy a nyuszt száját nyalogatva követi őket. Ide- oda cikáztak a fákon, az ágakon, egyre fürgébben, egyre sebesebben, jól kicselezve a ragadozót. Egy idő múlva azonban a nyuszt lemaradt és bosszankodva elment.

A kis rágcsálók eközben hazaértek. Behordták az éléskamrába a jó nagyszemű diókat. Jól meg is telt vele.

Aztán visszamentek fogócskázni. Ősz anyó javában sepregetett. Csöppnyi sünik meneteltek egymás mögött a zörgő avarban. Jó meleg, bélelt kuckót kerestek. Mókus Mici és testvérei távolról figyelték a népes családot, mígnem azok eltűntek a szemük elől.

-          Hova lettek? – nézett hűlt helyük felé döbbenten az egyik.

-          Biztosan már bekuckóztak az avarkupacok alá.

-          Az lehet!

-          Szép álmokat!- kívánták nekik.

 Ekkor egy héja tűnt fel az égen. - „küiküi”, „küivik”- vijjogó hangja rémisztő volt.

-          Fussunk, szaladjunk, amerre látunk, mert jön a héja! „csukk, csukk”- figyelmeztette testvéreit a közelgő veszélyre Mókus Mici. Így is történt. Nagy sebességgel csapott le a kicsi mókusokra a ragadozó madár, de ők se voltak restek! Amilyen gyorsan csak tudtak iszkoltak, egyenest a fészkükbe. Az ajtót jó gyorsan bezárták. A héja meg jól beverte a csőrét az ajtóba, ahogy a nagy sebességtől nekicsapódott.

-          Jaj! Jaj! Jaj! De beütöttem! Juj, de fáj! Még jó, hogy nem tört el!- zsörtölődött hangosan. Aztán egyszer csak dúlva- fúlva odébbállt. A mókuskák fellélegeztek.

-          Ez meleg helyzet volt. – suttogták.

Miután elmúlt a veszély kiültek a házuk elé, a diófa ágára és hallgatták a szél muzsikálását. Nézték a szállingózó arany, bordó, sőt rőt leveleket.

Az egyik rozsdás levélen üzenet érkezett a gólyától, a fecskétől, és az összes hazai vándortól.

-          Szerencsésen megérkeztünk délre. Itt örök a napsütés. Élelem is van bőven. Azonban nagyon várjuk a kikeletet, mert vágyunk vissza szeretett kis hazánkba. – Ez volt a levélen.

-          Mi is visszavárunk benneteket! – intettek az újra távolodó, messze szálló falevélnek. Amikor a nap utolsó gyengéd sugarai végleg eltűntek a narancsvörös látóhatárról, a kismókusok hazamentek, megvacsoráztak és aludni tértek.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!