Hápi, a vadkacsa

Hápi, a vadkacsa.

Végre itt a tavasz, vacogtunk eleget,

hallgassunk már inkább víg madáréneket.

Bomlanak a rügyek, levelek fakadnak,

a nap melegétől szép virágok nyílnak.

Éled a természet, növények, állatok,

a fészkekben lassan törnek a tojások.

A madarak, tyúkok, kacsák és a libák

a fiókák jöttét izgatottan várják.

Kacsamama tudja, eljött már az idő,

s kis pelyhes kacsái lassan bújnak elő.

A tizenegy tojás mozog, repedezik,

a csipogó hangok a kikelést jelzik.

Hamar elő is bújt tíz pelyhes kis jószág,

a tizenegyedikre vártak vagy egy órát.

Lassan jött világra, de mikor sikerült,

kacsamama arca nem mosolyra derült.

Ez a szegény hápi más volt, mint a többi,

hogy történhetett ez, az anya nem érti.

A hangja is mélyebb, a színe inkább zöld:

hisz ez egy vadréce bájos kiskacsák közt!

Szegény jószág sorsa megpecsételődött,

mi lesz vele, azzal senki nem törődött.

Kacsamama gyorsan úgy adott túl rajta,

itatóhoz menet durván elzavarta.

Futott az ártatlan, ahogyan csak tudott,

de mivel pici volt, nem messzire jutott.

A kiskertek alatt somfordált a róka,

azt gondolta, nem sok, de biztos vacsora.

Készült is őkelme, hogy rávesse magát,

és a kis kacsának elkapja a nyakát,

ám ekkor hirtelen, honnan, nem is tudni,

ott termett egy tündér, félt is Róka Rudi!

Félelemre megvolt minden oka neki,

tündérporral szemben az esélye semmi.

Ez, amit a róka most nagyon jól sejtett,

e portól azonnal ártalmatlanná lett.

De ki ez a kis tündér, hogyan került ide?

Ennek is megvan a rövid története:

Tündérországba egy nagy kérés érkezett,

apró jószágoknak nyújtsanak védelmet.

Egyre több nehézség ütötte fel fejét,

szükséges, hogy a bajnak elejét vegyék.

Így a tündérkirály s tanácsa úgy döntött,

Bella tegyen rendet az állatok között.

Indult is azonnal, nem kellett kérlelni,

repült, ha valakit meg kellett védeni.

Bajba jutottaknak a gyors megmentése

neki nem fáradság, ez a küldetése.

Gyors tündérszárnyával szélsebesen haladt,

maga mögött vidám kis légörvényt kavart.

Éppen idejében ért az itatóhoz,

s kimentette Hápit róka karmaiból.

Most, hogy megnyugodott a mi kicsi vadkacsánk,

elmesélte szépen a nagy gondját-baját.

Nem érti, az anyja mért tette ezt vele,

de Bella már az első percben megértette.

„Te tőkés réce vagy, nem tudni, hogy történt,

hogy került tojásod más tojások közé.

De hogyha már itt vagy, jó lesz megnyugodni,

én segítek neked innen hazajutni.”

Örült a kis réce, mivel nagyon fáradt,

anyját óhajtotta, és egy puha ágyat.

Szerencsére nem kellett túl messzire menni,

a közeli pataknál tudtak rájuk lelni.

A récék rögtön látták, hogy közülük való,

így sikeres volt hát a mentőakció.

Hápi megnyugodott, el is aludt menten,

Bella is búcsúzott, messze lakik innen.

A telihold fénye szépen világított,

minden kicsi állat békésen szundított.

Bella sem sejtette, holnap mi is várja,

nem más, mint egy újabb gondnak megoldása.

Gyönyörű reggel virradt fel a rétre,

harmatot szárított a tavaszi nap fénye.

Itatóhoz indult a tíz kicsi kacsa,

együtt az anyjukkal szép sorban totyogva.

Egyikük azonban a sorból kiugrott,

mert a virágokon egy pillangót látott.

Meg akarta fogni, így észre sem vette,

ahogy a bokorból egy menyét kifigyelte.

Nem soká’ figyelte, a kacsa után ugrott,

de az szerencsére a markából kicsúszott.

Szaladt szegény jószág, a patakhoz érve -

ha Hápi nincs résen - neki menten vége.

Hápi rémült hangon anyját riasztotta,

az felkapta a kacsát, s elszálltak suhanva.

Bella is odaért, a menyét után repült,

akinek fejére sok tündérpor került.

Az a varázsszertől nem győzött prüszkölni,

folytak a könnyei, nem tudott mozdulni.

Bella visszafordult, és örömmel látta,

a kiskacsa is él, nem lett bántódása.

Kacsamama most elszégyellte magát,

mért is zavarta el a kicsi vadkacsát.

Kérte, bocsássák meg neki ezt a tettét,

nem akarja többé soha senki vesztét.

A réce bármit kérhet, megteszi hálából,

hisz kimentette fiát a halál torkából.

Megbocsátás után a békét megkötötték,

nem ellenségek már a kacsák és a récék.