KUKORICA KATÓ KALANDJAI -III.-A csattanó maszlag meséje

KUKORICA KATÓ KALANDJAI -III.-A csattanó maszlag meséje.

III./1.    Dolmányos Boldizsár Kukorica Katót középső tollzsebébe bújtatta és indultak tovább. A Földközi-tengerhez érve hatalmas viharba keveredtek. Boldizsárnak annyi ideje sem volt, hogy menedéket keressen magának. Fel-feldobta a viharos szél, megforgatta, megrázta, hintáztatta a madarat, majd végül letette a tenger homokos partján. Első dolga az volt, hogy megnézze Katót, akit mindhiába keresett tollai közt, sehol sem találta. Elvesztette, hasított bele varjúlelkébe a felismerés. Csőrét csattogtatta, károgó, madársírást hallatott, majd felszállt a tengerparti hegyek legmagasabb csúcsára. Aggodalommal teli, fürkésző tekintettel kémlelete a vidéket. Tudta, hogy bárhogyan is, de meg kell találnia Katót. Mikor a vihar szörnyeteghullámait a szelek simára vasalták és a nap szelíd, meleg mosolyát leterített a tenger vidékére, akkor ismét megtelt élettel a partvidék. A kis sárgalábú ezüstsirály Fénylő Sugárka is örömmel röpdösött a babérrózsa sétány felett. Gyönyörködve nézegette kedves virágait, melyeknek édeskés, átható illatát nagyon kedvelte. A bordó leanderbokor már messziről integetett neki. Mielőtt Sugárka köszöntötte volna barátját, arra gondolt gyorsan tesz még egy kissirály repülőkört. Hirtelen, valami különleges dolog történt. A sétány melletti kukoricásból furcsa zajokat hallott. A lófogú kukoricák nyerítettek, a pattogatni való kukoricák szökdécseltek és a csemegekukoricák csattogtak.  Azon nyomban szárnyalt is a hangok irányába. Sugárkának még sirálycsőre is tátva maradt a döbbenetes látványtól. A kukoricás közepében ott táncolt egy zöldnadrágos, kukoricaszem-mellényes, szőke, bozontos hajú, mosolygós kislány. Sugárka odaröppent a nagy lófogú kukoricához Lárgoszhoz, nyergébe pattant, majd együtt örvendeztek, gyönyörködtek ebben a szépséges és rendkívüli, látványban. Örömködésük egész addig tartott, míg a nap vöröslő korongja lebukni készült a látóhatár szélén, hogy elnyelje a tenger. Akkor Kató lehullatta kukoricamellényének szemeit, takarót terített magának a kukoricás közepén, hogy barátaival töltse az éjszakát. Hálás volt a tengerparti kukoricáknak a szíves fogadtatásért, ezért úgy határozott, hogy elmond nekik egy kedves történetet, mely még otthon Nagyszentjánoson történt. Kukorica Kató sok nyelvet beszélt. Tudott az emberek nyelvén, ismerte a madarak beszédét, megértette a növények csevegését, szuperül tisztában volt a sárga kukoricaszemek nyelvjárásával is.  A kukoricás széli sétányok babérrózsái is a hang irányába fordították fejüket, nagyra nyitották virágfüleiket, hogy ők is jól hallják Kató meséjét. Milyen jól is tették. Mivel a kukoricákkal szomszédok voltak, így az évek alatt kiválóan megtanultak egymás nyelvét. A kukoricák tudtak leanderül, a leanderek pedig megtanultak  kukoricául beszélni. Fénylő Sugárka is ott maradt, hogy meghallgassa Kató meséjét, hisz ő is beszélt kukorica nyelven. Mindenki figyelmesen, csendben hallgatta a kis kukoricalányt, csak néha lehetett hallani egy-egy magányos varjúkárogást a hegyek felől.

III./2.  Nagyszentjános egy különleges helye a nagyvilágnak. Egy igazi kukoricabirodalom. Itt születtem és nevelkedtem én is. Itt tanultam a kukoricaiskolába a tudományokat az idegen nyelveket, számolást…és még sorolhatnám nektek. Egyik ősszel szokatlan dolog történt a faluban. Mint minden reggel, azon a reggelen is iskolába indultak a gyerekek a faluban. Legtöbbjük gyalog, a nagyobb gyerekek pedig biciklivel. Réti Rézike volt az egyetlen, akit minden reggel autóval vittek iskolába szülei. Rézi soha senkivel nem beszélgetett. Csak akkor szólt, ha valaki kérdezte. A szünetben sem játszott a többiekkel. Legtöbbször magányosan üldögélt az iskolaudvar valamelyik félre eső zugában, onnan figyelte a gyerekeket. Volt egy különös kis kalapja, amit mindig a fején viselt. Bármennyire is hihetetlennek tartjátok, még az iskolában sem kellett levenni a fejérő. Egész tanítás alatt abban ült, abban evett, még a tesi órákon sem esett le a fejéről sohasem. Mindenki csak furabogárnak hívta. Egy idő után már megszokták, hogy Rézike más, mint a vele egykorú gyerekek. Volt, aki meg is sajnálta, hogy ennyire magányos. Még a nyáron költözött ide a család Röjtökmuzsajból. Eléggé zárkózott emberek voltak. Rézike anyukája nem dolgozott sehol. Úgy hallottam neki csak a háztartást kellett vezetnie. Itt van Réti Robi bácsi, akit szintén ritkán lehetett látni a faluban. Legtöbb idejét a kukoricásban töltötte. Járta a határt, figyelte, hogy a vetéssel minden rendben van-e, megfelelően fejlődnek-e a kukoricacsövek, nem támadta-e meg valamiféle betegség a termést. Egyszóval úgy is mondhatnám nektek kedves barátaim, hogy ő volt a mi őrangyalunk. Kiemelt figyelmet fordított a kukoricát kedvelő csattanómaszlag nevű növényre. Ezt a növényt a boszorkányok gyógynövényének is nevezik.  Szép, hosszú, fehér, tölcsér formájú virága sokakat megtévesztett. Nem mindenki tudta róla, hogy bogyótermése erősen mérgező hatású, hacsak pár szemet is elfogyasztanak belőle, az nagyon súlyos következményekkel járhat! Egyik hétvégén Robi bácsi kihozta magával Rézikét is a kukoricaföldre. Éppen a mi környékünkön jártak, mikor a kislány megpillantott egy terebélyes, kissé bokorszerű növényt, melynek méretes levelei közt szépséges, tölcséres, harang alakú virágok mosolyogtak. Gyönyörködve nézegette ezt a különleges növényt és azon gondolkodott, vajon hogyan kerülhetett ide. Már indult volna, mikor megpillantott a földön egy tüskés kis labdacsot. Érdekesnek találta, ezért gyorsan zsebébe csúsztatta és már rohanti is, hogy utolérje apukáját, aki már az autónál várt vár. Próbáltam figyelmeztetni Rézit, még a karját is megkarcoltam a leveleimmel, majd belecsimpaszkodtam szép szőke hajába, de mindhiába. A csattanómaszlag tojásformájú termése még véletlen sem pottyant ki Rézike zsebéből. Mi mindannyian tudtuk, hogy nagy a baj! Már csak abban bízhattunk, hogy nem lesz annyira kíváncsi, hogy a maszlag termését feltörje. Sajnos tévedtünk. Az öreg hold mesélte el nekünk, hogy Rézike este a kispárnájába dugta el legújabb szerzeményét. Gondolhatjátok mi történt! Ahogy éjszaka forgolódott, izgett-mozgott egyszer csak a csattanómaszlag termése nagyon pukkant és az a rengeteg fekete mag mind kiszóródott belőle. Lehetett száz, vagy akár több ezer mag is. Ekkor történhetett, hogy Rézike szép szőke hajacskáját feketére festették ezek az aprócska magok, és reggelre egy fehér, tölcsér alakú kalap díszelgett a fején.Szülei jót nevettek rajta, azt gondolták, hogy ez valami újabb gyerekes csínytevés. Böbe anyu csak annyit mondott:-Majd leveszi a fejéről, ha megunja! Hordja csak ezt a mesés kalapot, ameddig akarja, hisz még gyerek!

III.3.

Teltek, múltak a napok. Rézike fejéről még mindig nem tűnt el a kalap. Egyre szomorúbb és egyre magányosabb lett. Böbe anyu és Robi apu pedig egyre türelmetlenebb. Péntek délután volt. Rézikét kivételesen ezen a napon a jó öreg Zoltán nagypapa kísérete haza, akit a kislány csak Zolkó nagyapának becézett. Szép idő volt, rá is értek, nagyapa úgy döntött, ami nem volt véletlen, hogy ma tesznek egy kis kitérőt, megnézik a kukoricást hazafelé. A kukoricás szélében Rézike meglepetten vette észre a hatalmas levelű, fehér tölcsérvirágokat, melyek épp olyanok voltak, mint az ő levehetetlen kalapja. Izgatottan szorongatta nagyapja kezét, majd hangosan felkiáltott: - Nézd Zolkó nagyapa, ott vannak a kalapjaim! – kiáltott a kislány boldogan. Abban a pillanatban rohant, és ami virágot csak látott, sorra letépdeste. Utolsóként a fején lévő virágot kezdte szaggatni, ráncigálni, de hiába, meg sem mozdult. Rézike végső elkeseredésében keservesen sírt, zokogott. Zolkó nagyapának majd megszakadt a szíve, hogy így látja imádott unokáját. Azt is tudta, hogy csakis ő és a nagyszentjánosi beszélő kukoricák tudnak csak segíteni ennek a hatalmas problémának a megoldásában.  -Drága Rézikém! Meséld csak el szépen nekem, hogy is volt, mikor apával legutóbb itt jártatok a kukoricásban? De mindent töviről, hegyire mondj el nekem, semmit ki ne felejts! A kislány megszeppent egy pillanatra, majd a legnagyobb aprólékossággal próbálta elmondani annak a napnak a történéseit. Nem feledkezett meg a gesztenyeformájú termésről sem, amit hazavitt. Sajnos, hogy hazavitte, ez volt a leges-legnagyobb hiba, amit csak elkövethetett maga ellen. Ugyanis nagyapától megtudta végre, hogy ennek a csattanómaszlag termésnek köszönheti fekete haját és fehér tölcsérkalapját is, amitől az óta sem tud megszabadulni. Az öreg és bölcs Zolkó nagypapa, aki egész életében mezőgazdasággal foglalkozott, főképp a kukoricatermesztéshez érett a legjobban, ismerte a csattanó maszlag ellenszerét is. Hamar megvigasztalta a kislányt. - Semmi baj Rézikém! Miért is nem szóltál nekem előbb? Hidd el, mire ma hazaérsz  szép szőke hajad végre visszakapod és a mai naptól ismét viselheted kedvenc hajcsatodat, tudod, azt a csilli-billi pillangó formájút, amit még nagyitól kaptál. Mindig olyan szépen mutatott szőke tincseid közt. Újra lehet hajfonatod, piros szalaggal, ismét eljárhatsz majd a néptánccsoportba is.  A kislány nagyot sóhajtott, arra gondolt, bárcsak igaza lenne drága jó Zolkó nagypapának. Végre minden rendbe lenne, az iskolában már senki nem nézné majd csodabogárnak, habár rajta kívül is akadt pár fura figura a suliban. Még Rézike ezen elmélkedett, nagyapja sem tétlenkedett. Üzenetet küldött az őszi széllel a beszélő kukoricának, hogy nagy szüksége lenne a segítségére. Csakhamar meg is érkezett a válasz. Egy vénséges varjú károgott, keringett felettük, kinek tollzsebeiből a beszélő kukoricaszemek könnyeiket hullatták. Ezek a kukoricakönnyek áztatták Rézike fehér kalapját és zsugorították egyre kisebbre, míg a végén teljesen eltüntették. Ezt követően a kukoricaszemek ráhullottak a kislány koromfekete hajára és kukoricaszemeik sárgájával átmosták, simogatták, fésülték, kócos hajszálati, majd az őszi szél szőke tincsein csavart itt-ott egyet. Rézike tisztán hallotta a kukoricaszemeket, kik arra kérték, őrizze meg titkukat és óva intették a csalóka csattanómaszlagoktól. Elárulták a kislánynak, ha mégis találkozna velük, messzire kerülje el őket, vagy ha a szára tövénél elvágja a későbbiekben nem nőnek majd tovább. A maszlag magokat pedig semmiféleképpen nem szabad engedni, hogy kiszóródjanak, hisz a több száz mag, több száz növényt jelent a következő évre. Rézike minden egyes kukoricaszót jól megjegyzett, megfogadta, hogy soha, de soha nem fogja elfelejteni. Nagyon hálás volt Zolkó nagypapának a délutáni sétáért, hisz annak köszönhette, hogy végre megszabadulhatott attól a kivételes furcsaságtól, ami fején díszelgett. Nagyapja öröme akkor volt igazán teljes, mikor másnap reggel meglátta Rézike hajában azt a csilli-billi pillangót, mely ott díszelgett szépséges szőke hajtincseiben. Rézike szülei is végre megkönnyebbülhettek, hogy kislányuknál vége a hóbortos kalap korszaknak. Gyakran mondogatta Böbe anyu: - Drága Robikám, mondtam én neked, ez csak egy gyerekes hóbort! Lám, magától is tudta a mi okos kislányunk, hogy mikor elég ebből a butaságból! – pedig, ha tudták volna, mi is az igazság, nagyon megdöbbentek volna. De maradjon ez az ő és a mi titkunk! Mire az égi vándorok felragyogtak, Fénylő Sugárka a kis sárgalábú sirály már mélyen aludt az egyik babérrózsa bokor aljában, a kis kukoricalánynak addigra már nyoma sem volt. A sétány széli kukoricás elcsendesedett, csak a tengeri szél suhogtatta meg barnálló leveleiket. Még mindig hallani lehetett valahonnan a hegyek felől, ahogy egy magányos varjú egyre szomorúbban károg.