Miként lett a teknősbékának gyémántos páncélja

Miként lett a teknősbékának gyémántos páncélja.

Volt egyszer egy teknősbéka, aki elvesztette páncélját, miközben a faluját sújtó árvíz elől menekült. Egy erdőben kötött ki, ahol egy nagy tölgyfa alatt húzta meg magát az eső elől, de fázott és éhezett napokon át. Egyszer csak megpillantott egy egeret, ő is a faluból menekült el. Megfontoltságának és tapasztalatának köszönhetően ő már tudta, hogy mi az, amit magával kell vinnie, amire szüksége lehet a túlélés során. Többet is, mint amire egymagànak szüksége lehet, így meghívta a teknőst, hogy költözzön oda hozzá, egy kidőlt fa jó nagy odújába. Azonban a teknős mindig nagyon szomorú volt, és folyton kevesebbnek érezte magát az egérnél, mert még egy teknője sem volt, ezért úgy döntött, elhagyja az egeret, és megkeresi a saját útját. Mivel nem volt teknőspáncélja, ami alatt menedéket találna, ezért egy nagy bokor alá bújt be, és sokáig sírdogált. Visszagondolt a falujára, ahonnan menekülnie kellett, ha nem akart ő is az árvízben elpusztulni, mint a szülei és a testvérei. Nagyon hideg volt, szegény teknős rettenetesen fázott, hangosan zokogott, s ezt meghallotta egy medve, aki éppen arra járt. Lehajolt, felvette, bundájához szorította melengette, és magával vitte a barlangjába. Amikor a teknős már nem vacogott a hidegtől, elmesélte, hogy mi történt vele.

 - Egy árvíz sújtotta faluból menekültem, aztán összeköltöztem az egérrel, de boldogtalan voltam vele.

A medve figyelmesen hallgatta, majd adott a teknősnek pár pici gyémántot, amit a barlang mélyén őrzött, ahol aludni szokott.

-  Tessék! Megérdemled, mert bármilyen boldogtalan is voltál, bármennyire is fáztál, mindig segítettél a bajba jutott állatokon. A hiúz, a bagoly és a rovarok mindig hálával beszélnek rólad.

 A teknősbéka elismerte, hogy ez igaz, de nem tartotta számon, mert számára a másokon való segítés természetes dolog. Másnap jöttek a madarak, vesszőkből és levelekből készítettek egy teknőt a teknősbéka hátára, és még a gyémántokat is beleszőtték.

- Ez majd megvéd az esőtől, és a hidegtől is, be tudsz alá bújni, amikor csak akarod – örvendezett a medve a többi állattal együtt és a teknősbéka is nagyon boldog volt.

- Én hamarosan aludni térek, és csak hónapok múlva fogok felébredni - folytatta a medve -, de ha akarod, itt lehetsz a barlangomban amikor csak akarsz. 

A teknősbéka megköszönte mindenki jóságát, magára vette a gyémántos páncélját, és illegett-billegett benne a barlang előtt.

 - Most járok egyet, de lehet, hamarosan visszatérek. Ígérem, csendben leszek, nem szeretném megzavarni a téli álmodat - mondta a medvének, elköszönt, és elindult a kitaposott ösvényen.

Szépen sütött a nap, és a napsugarak szivárványos színekben verődtek vissza a teknőspáncélba szőtt gyémántokon. Olyan csodálatosan szép volt, hogy a Nap azonnal beleszeretett a teknősbékába, és bárhol is volt, mindig cirógatta szerelmét a sugarai  melegségével. A teknős soha többet nem fázott, mert nem csak a Nap melengette egyedül, mert  az állatok beleszőtték  az igaz barátság jóleső érzését is a gyémántos páncélba.