Minden este

Minden este.

 Minden este         

A nap rendkívül forrón  sütött azon a napon, amikor Ambuda, India legszebb nője egy gyümölcsös kertben találkozott Akbar Balajival, azzal a férfival, aki a legenda szerint soha nem sírt. A levegő száraz volt, a lány a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, éppen akkor, amikor elhaladtak egymás mellett. A férfi nem tudta levenni a szemét a gyönyörű lányról és annak ajkairól,  s utána sem   tudta kiverni a fejéből ezt a néhány másodpercet.

     Akbar Balaji napokig járta a várost, hátha ráakad valahol, kérdezgette az embereket, talán ismeri valaki, elmondta milyen a ruhája, mikor hol látta, s végül a hetedik napon megtudta, hol lakik a lány. Ettől kezdve minden nap elment arrafelé, hogy láthassa, de csak titokban figyelte.  Egy nap azonban  úgy tett, mintha véletlenül találkozna vele, megszólította, és szerelmes szavakat suttogott neki,  végül több hasonló alkalom után elérte, hogy a lány vele ment a palotába. Ambuda elcsodálkozott, amikor rájött, hogy az a férfi, aki ennyi erőfeszítést tett érte, nem más, mint Delhi hercege, a trón örököse. Csodálatos szertartás keretében összeházasodtak.

    Egy este  Balaji herceg látta, hogy a felesége  egy könyvet olvas, és megkérte,  olvassa fel neki a legszebb mondatot. Ambuda ezt mondta a könyvből felnézve:  A tudatlan ember azt irigyli, akinek több pénze, és több ékszere van.   A bölcs ember csak azokat irigyli, akik lélekben gazdagabbak nála és hatalmas könyvtáruk van.

Ezek a szavak annyira lenyűgözték Balajit, hogy elhatározta, amúgy is gazdag könyvtárát még inkább felvirágoztatja. Azt híresztelték, hogy megőrült: új könyveket rendelt a világ minden tájáról, kérve, hogy fordítsák le saját nyelvére és száz másik,  számára ismeretlen nyelvre. Napokat töltött a palota könyvtárában, lapozgatva, végigsimítva a polcokon lévő  könyveket vagy szagolva a papír illatát. Minden este megkérte szeretett feleségét, hogy olvasson  neki valamit.  Soha nem aludt el , amíg Ambuda be nem csukta a könyvet,  s csak ezután igazította meg a párnáit, a takarókat és kívánt neki jó éjszakát.       A herceg és felesége nagyon szerették egymást, és minden alattvalójuk az igazi szeretet szimbólumaként tekintett rájuk.  Amikor   az öreg uralkodó eltávozott a másik világba,  fia, Akbar Balaji foglalta el a trónt. Az emberek szerették és tisztelettel beszéltek róla.  Egy napon Ambuda terhes lett, és India népe várva várta a kis jövevény érkezését, azonban   nem sokkal a szülés után a bábaasszony  a férjéért küldetett, mert imádott felesége haldoklott.  Ágya mellett egy könyv pihent, és a nő megkérte a férjét, hogy  olvasson fel neki valamit belőle.  Balaji felvette a könyvet, megsimogatta a borítót, majd lehajtotta a fejét, legyőzte büszkeségét és azt mondta:   

  - Az igazság az,  szeretett feleségem, hogy nem tudok olvasni. 

  A nő kivett egy darab papírt a könyv belsejéből, amelyre írt valamit, és átadta neki, majd utoljára mosolygott, és édes álomba merülve meghalt.     Az uralkodó  vigasztalhatatlan volt, azonban őt  annak a férfinak ismerték,  aki soha nem sír, valójában nem is könnyezett, most azonban mély  fájdalmával bezárkózott a szobáiba és csak az évszakok múlása csillapította fájó szívének neheztelését. Évekig őrizte azt a lapot, de  nem tudta elolvasni. Nem kockáztathatta meg, hogy  mások megtudják ezt a gyengeségét. Nem bízhatott senkiben. Ki venne komolyan az írástudatlan uralkodót? Megpróbálta elfelejteni,  azonban a napról napra nőtt kislányában felfedezte imádott felesége szépségét: ugyanaz a hollófekete haj, a sötét szemek, a bájos mosoly, mind-mind őrá emlékeztették, és gyermekében vigasztalódott.   Egyik nap a kis hercegnő apja szobájában játszott, egy fiókban turkált, és egy régi ,megsárgult papírt  talált. Azt, amelyikre anyja írta utolsó szavait.  Mivel ő már ismerte a betűk világát,   gondolkodás nélkül, hangosan felolvasta, még mielőtt az apja kivehette volna a kezéből a papírlapot.      "  Mindig is tudtam, hogy nem tudsz olvasni, de végtelen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy én olvashattam neked.  Ne szégyelld a  gyengeségedet.  Ápoltad a kultúrát és a könyvtárad egy csodálatos kert, tele szebbnél szebb virágokkal.  Örökké szeretlek!  

   Akbar Balaji , India uralkodója  elképzelte, ahogy az imádott nő  ajka finoman ejti ki ezeket a szavakat, és a szíve hirtelen fellángolt.    

 -    Mindig is tudta...  Ambuda mindig is tudta! -    Végtelen megkönnyebbülést érzett, a nehéz szikla, ami a vállát nyomta, könnyű pillangóként tovaszállt ettől a szeretettől, s attól, hogy felesége ezt a titkot olyan sokáig magában tartotta. Magához ölelte a bájos kislányt, aki még mindig  fogta a megsárgult papírlapot.       Meleg könnyek folytak az arcán.  Akbar Balaji,  aki a legenda szerint soha nem sírt,   sírt.      Ugyanezen az estén  elrendelte, hogy a palota könyvtárát nyissák meg a nyilvánosság előtt, hogy ennek a csodálatos kertnek az illata mindenkihez eljusson Delhiben.