Pillécske és Cicabogár.
Hatalmas, villámlásokkal és dörgésekkel kísért vihar vonult át az erdő felett, ahol Pillécske, a kis tündérlány élt családjával, egy hatalmas tölgyfa belsejében kialakított otthonukban. Pillécske nagyon félt a viharoktól, hiszen sokat hallott már olyanokról, akikbe belecsapott egy villám, vagy annyira bőrig áztak, hogy utána hetekig betegen kellett feküdniük az ágyban. Ült szobácskája ablakánál, könyökölve nézte az esőfüggönyt és arra gondolt, vajon mit érezhetnek azok, akik a viharban bolyonganak és nem sikerül fedél alá kerülniük.
- Biztosan nagyon félhetnek ilyenkor a szabad ég alatt! - gondolta szörnyülködve és nagyon boldog volt, hogy őt nem az erdőben érte a vihar, annak ellenére, hogy ideje nagy részét a szabadban szokta tölteni.
Sok barátja élt az erdőben. Állatok, bogarak, rovarok, madarak és sok-sok hozzá hasonló tündér. Most azonban egyedül ücsörgött az ablak előtt és abban reménykedett, hogy minden barátja az otthonában van, biztonságban.
- Jó lenne, ha minél hamarabb véget érne ez a vihar! - motyogta magában. - Nem szeretek itthon ücsörögni.
- Te csak maradj nyugton! - szólalt meg az ajtóban Tündér Mama, aki meghallotta kislánya halk szavait is. - Nem szeretem, amikor folyton az erdőben csavarogsz. Mindig nagyon aggódom miattad, ha elmész itthonról.
- Jaj, Anya! Kérlek, ne félts már ennyire, hiszen nem vagyok kisbaba. Megígértem neked, hogy mindig nagyon fogok vigyázni magamra!
- Igen! Én nem is emiatt aggódom. Képzeld el, hogy kint kóborolsz valahol, amikor hirtelen vihar kerekedik. Olyan, mint a mostani. Akkor mit csinálnál? Hová bújnál hirtelen?
- Jó, igazad van - adta meg magát Pillécske. - Teljesen igazad van, de akkor sem szeretek folyton itthon üldögélni. Imádok a virágok között sétálgatni. Beszélgetni a pillangókkal, együtt repkedni velük. Ugye ezután is el fogsz engedni közéjük?
A kis tündérlány olyan esdekelve nézett anyukájára, hogy az nem bírta ki nevetés nélkül és megígérte kislányának, hogy nem fogja őt otthon tartani minden áron, de nagyon körültekintőnek kell lennie az erdőben.
Természetesen Pillécske bármit megígért volna, csak hogy az erdőben csavaroghasson minden nap. Mivel azonban jó kis tündér volt, mindig be is tartotta az ígéreteit, így anyukája mindig megbízott benne.
Amikor végre elállt az eső, elvonult a vihar, Pillécske kiment a konyhába.
- Anya! Ugye kimehetek egy kicsit a tisztásra körülnézni? Nagyon kíváncsi vagyok, milyen most az erdő.
- Rendben, menj csak! De ne maradj sokáig, igyekezz haza, mert lassacskán itt az este és vacsorázunk!
A kislány odaszaladt anyukájához, megölelte és vidáman szaladt ki az ajtón. Mélyen beszívta az ázott föld, a növények bódító illatát és elindult kedvenc tisztására, ahol egy kis patakocska is folydogált medrében.
Amikor a tisztásra lépett a gyalogútról, megdöbbenve állt meg. A látvány kicsit megrémítette. A patakban a víz úgy rohant, mintha félne, hogy elkésik valahonnan, ráadásul annyira felduzzadt, hogy majdnem kilépett a medréből. A fűben letört faágak mindenütt, a magasra nőtt virágokat a szél úgy megdöntötte, hogy lefeküdtek a fűbe. Pillécske tátott szájjal nézte, milyen rombolást vitt véghez a vihar. Feléjük ilyet nem látott, hiszen csak a vihar szélét kapták, de itt, ahol a középpontja volt, nagy pusztítást csinált.
Ahogy a megsérült fák mellett álldogált, egyszer csak vékonyka, nyöszörgő hangot hallott a közelből. El nem tudta képzelni, ki lehet az, ezért óvatosan elindult a hang irányába. Amikor már majdnem odaért, meglátta a hang gazdáját is. Egy kis katicabogár volt, aki a hátán feküdt, egy letörött faág alatt. Ettől szegényke meg sem tudott mozdulni.
Pillécske azonnal odaszaladt, leemelte az ágat a bogárkáról és segített neki talpra állni. Szegény kis hétpettyes szinte félájult volt a nagy ijedtségtől, pedig szerencsére semmi komolyabb baja nem történt. Csak a fátyol szárnyai lettek csuromvizesek, így persze repülni sem tudott.
- Jaj, te szegény! - sajnálkozott Pillécske. - Most hogyan fogsz hazajutni? Ki vagy te?
- A nevem Cicabogár. Nem messze élek a családommal, de a vihar éppen itt kapott el és már nem tudtam visszarepülni hozzájuk. Teljesen átáztak a szárnyaim, így most várnom kell, hogy megszáradjanak. Köszönöm szépen, hogy segítettél megszabadulni attól a faágtól. Nekem sajnos olyan nehéz volt, hogy nem tudtam lelökni magamról. És te ki vagy?
- Jaj, ne haragudj, hogy be sem mutatkoztam! Pillécske a nevem és tündér vagyok. Mi is a közelben élünk. Gondoltam, kijövök, megnézem, mit hagyott maga után a vihar, de sosem hittem volna, hogy egy ázott katicával fogok itt találkozni. Örülök, hogy éppen most jöttem ide. Gyere velem! Tudok egy helyet, ahol nagyon gyorsan megszáríthatod a szárnyacskáidat.
Cicabogár bólintott és elindultak egymás mellett a gyalogúton egy másik, kisebb tisztás felé, ahol csodaszép és hatalmas gombák nőttek, a fűben pedig gyönyörű virágok nyíltak.
Pillécske és Cicabogár sok-sok rózsaszínű virágot szedtek, majd feltelepedtek egy nagy gomba kalapjára, ahol a nap sugarai csiklandozva szárítgatták a kis katica szárnyait. Nekiálltak virágkoszorút fonni egymásnak. Olyan jól érezték magukat együtt, hogy észre sem vették, mennyire elszaladt az idő. A nap kezdett veszíteni erejéből, ami azt jelentette, hamarosan itt az este.
- Cicabogár, ideje lesz mindkettőnknek hazamenni. Az én anyukám tudja, hogy merre vagyok, de a te családod biztosan nagyon aggódik már érted, hiszen még a vihar előtt jöttél el otthonról. Mit gondolsz, megszáradtak a szárnyaid rendesen? Tudsz már repülni?
- Mindjárt meglátjuk, ha megpróbálkozom vele - válaszolta a katica, majd huss, hirtelen felrepült a gombáról. Pillécske boldogan tapsikolt, amikor látta, hogy új barátjával minden rendben van.
Elbúcsúztak egymástól, és megígérték, minden nap találkozni fognak ezen a tisztáson, hogy jókat beszélgessenek és játsszanak egymással.
Cicabogár boldogan repült végre otthona felé, s Pillécske még sokáig integetett utána, hiszen a bogárka fején virító virágkoszorú sokáig jelezte, merre is indult el. Amikor a katica eltűnt a fák között, Pillécske is elégedetten és boldogan indult hazafelé, hiszen jó érzés volt számára, hogy új barátjának sokat tudott segíteni is. Amikor meglátta az otthonát, ahol Anyukája már tárt ajtóval várta, a gyomra is hangosan megkordult, jelezve, észre sem vette, mennyire éhes már. Megszaporázta lépteit és azzal a boldog tudattal szaladt Anyukája ölelő karjaiba, hogy talált magának egy új barátot és még jót is tudott cselekedni.
Ezt a mesét írta: Bombicz Judit hivatalos szerző, meseíró
Bombicz Judit meseíró vagyok. 1966. január 30-án születtem, Dorogon. Születésem óta (öt év megszakítással) Tokod Nagyközség üveggyári településrészén élek. Tinikorom óta írok. 15 évesen versekkel kezdtem, a meseírás csak felnőtt koromban ért utol. Kislányomnak folyamatosan saját meséket meséltem, melyeknek ő volt a főszereplője, de egyiket sem írtam akkor le. Sokáig eszembe sem jutott a publikálás, aztán egysz...