Randevú Habsburg Ottóval

Randevú Habsburg Ottóval.

1990-ben személyesen találkoztam Habsburg Ottóval, pontosan akkor, amikor kitörő lelkesedéssel üdvözölte az 1988–1989-es évi kelet-közép-európai változásokat. Ennek kapcsán sorra látogatta a Kárpát-medence országait és mindenhol politikai beszédeket tartott az EU-ba lépés előnyeiről. Szinte minden országban ugyanazt a szöveget mondta el, az illető ország anyanyelvén.

Hozzánk, a Leuveni Collegium Hungaricumba (Leuveni Magyar Ház) 1990 szeptemberében érkezett. Még épphogy beiratkoztam a KUL (Leuveni Katolikus Egyetem) egyetem angol-francia szakára, amikor meghallottam, hogy Habsburg Ottó, sok helyszín között válogatva végül úgy döntött, hogy nálunk tartja meg a beszédét. Persze minket, Leuvenben élő magyarokat, a hír hallatára azonnal elfogott az izgalom. Úristen, élőben fogjuk látni a nagy embert (aki tényleg magas volt, vagy 190 cm, vékony, szikár testalkatú, kellemes arcú ember). A Magyar Ház akkori igazgatója, Muzslai atya (állítólag Zita királynő gyóntatópapja volt) fogadta. Habsburg Ottó, az atya köszöntő szavai után ruganyosan felpattant és a következőképpen kezdte, sziporkázóan szellemes és tartalmas mondanivalóját (az akkor 78 éves öregúr végig állt a beszéd alatt):

„Mi Magyarok!”

Mondanom sem kell azonnal kitört a vastaps, volt, aki a meghatódástól sírva is fakadt, mert szívét elöntötte a magyarság tudat. Ottó főherceg ezután úgy folytatta, hogy„olyan családból származom, amely már 600 éve benne él a politikában. Már a génjeink is olyannyira átalakultak, hogy az embernek egyszerűen politikussá kell válnia. Számomra a politika mindenek előtt felelősséget jelent". Nem akarok senkit sem „untatni” a beszéd további tartalmával, ami az Európai Unióba lépés pro és kontráját latolgatta, annyit azonban mindenképpen kiemelnék, hogy minden gyönyörű magyar nyelven volt mondva és szavainak fantasztikus vivőereje volt. Befejezésül kb. fél óra és egy fél üveg vörösbor "múlva" a főherceg a magyarok EU-ba jutására emelte poharát a következő tószttal:

„Magyarok! Igyunk az Európai Unióra, legyünk optimisták, ahogy eddig is azok voltunk, az Európai Unióba bekerülve majd csak megboldogulunk (elboldogulunk helyett) valahogy!”  Szavait dörgedelmes vastaps és nagy derültség fogadta, mindenki jót nevetett a nyelvbotláson, mert a nem megfelelő igekötős ige használata teljesen megváltoztatta a mondat jelentését.

Nos, ez az intelligens, éleslátású politikus, akit Magyarországon 60 település választott díszpolgárává, hét nyelven beszélt, közel 30 könyve jelent meg történelmi, politikai és társadalompolitikai témákban, többek között őséről, V. Károly császárról. Számos akadémia választotta tiszteletbeli tagjává, a pécsi és a budapesti tudományegyetem pedig díszdoktorává, 2011. július 4.-e óta nincs közöttünk, mert valóban megboldogult. Távozásával egy értékes emberrel lett kevesebb a világ!

Második találkozás

Habsburg Ottó halála után pár évvel, március 15.-én "mi magyarok" úgy döntöttünk, hogy felkeressük a pöckingi házát,- amit mellesleg egy bicikli utam során fedeztem fel,-mert pontosan Sissi possenhofeni kastélya fölött áll. Sissi csak Posszinak becézte a Starnbergi tónál lévő nyári Wittelsbach rezidenciát, itt találkozott nyaranta unokatestvéreivel, többek között "Őrült" Lajossal is. Valószínűleg ugyanilyen kedves emlékei lehettek Possenhofenról Habsburg Ottónak is, amikor úgy döntött, hogy itt, ebben a München melletti, elegáns községben telepszik le. A főherceg, 2011-ben bekövetkezett haláláig itt élt, (mivel Ausztriából kitiltották) ami érdekes, hogy az ő és Sissi emlékére még ugyanabban az évben, a helyi S-bahn állomás (HÉV) mellett egy Sissi múzeumot nyitottak (az osztrák uralkodók portréi mellett rengeteg magyar vonatkozású emlék is található). Miután pár fényképet készítettem a Starnbergi tóról és Habsburg Ottó házáról, delet harangoztak, ami azt jelentette, hogy ideje volt vendéglőt keresni. A kis magyar csapattal már előzetesen megállapodtunk, hogy valami olyan éttermet keresünk, ahol Sissi vagy Habsburg Ottó, vagy mindketten megfordultak valaha. A hegyről lefelé ereszkedve aztán mindenki azon kezdett poénkodni, hogy vajon találunk-e valahol egy kiváló Jókai bablevest, Deák szeletet, de legalább egy mandula vagy diókrémmel töltött Kossuth kiflit? Én azonban biztos voltam benne, hogy csak tipikus, bajor ételek közül válogathatunk majd, mert valahol azt olvastam, hogy Sissi apjának, aki a bajor népzene, főként a citera iránti szenvedélye miatt, a „Citera-Maxl” becenevet kapta, volt errefelé néhány törzsasztala, ahol nemcsak hallgatta a citera zenét, de ő maga is játszott rajta, még zenét is szerzett. Így esett választásunk a régi időket megőrző Tutzinger hof vendéglőre. Épp hogy megrendeltük az italokat,-a férfiak sört, én viszont egy helyi különlegességet, a gyógynövény hozzáadásával készült Almdudlert,- a férfiak már koccintottak is a nagy ünnep tiszteletére, pedig magyar ember nem koccint sörrel, mert a kegyetlen vérszomjas Haynau ezt tette az aradi vértanúk kivégzésekor, bár az utóbbit többen és többször cáfolták azzal, hogy az osztrák főtisztek inkább pezsgőt bontottak, nem söröztek. Én meg szokás szerint előkaptam a kamerámat és kattintgattam. paparazzi sétám közben, a jól megtermett tulaj, aki történetesen a mellettünk levő asztalnál ebédelt, egyszer csak felfedezte a kokárdámat,- eine Ungarin-mondta kedvesen, majd amikor elmeséltem neki, hogy mit is ünneplünk ma, meg hogy éppen a régi, helyi ételek után nyomozok, készségesen elmondta, hogy az ide látogató főurak rajongtak a vendéglő gombóc variánsaiért, különösen a szalonnás gombócért, de nem vetették meg a magyar túrógombócot és a cseh knédlit sem. Habsburg Ottó kedvence viszont a vajban párolt fogas volt.

Nos, a férjem Jókai tiszteletére pulykaszeletet rendelt háromféle gombával és nokedlivel, én viszont Habsburg Ottó ízlésében bízva a háromféle halat kértem burgonyával, a többiek meg az ellenség menüjét, a Metternich pecsenye tálat akarták kipróbálni. Mindenki jól választott, mert hamarosan csak az állkapcsok néma csattogását lehetett hallani, de később “társulatunk” erdélyi történésze a pillanat varázsától megrészegülve, Jókai tavaszi kedvencéről halászott elő egy régi anekdotát, mégpedig a komáromi kőttesről, “ami kicsíráztatott búzából készül és mozsárban törik össze."-mondta. "A levét kicsavarták és megszűrték, majd liszttel összekavarták, és megsütötték. Az olyan édes, mintha méz lenne.” – állította a Ludasból származó István. A finom, laktató ételek után a desszertnél kissé visszafogtuk magunkat és közösen rendeltünk egy hatalmas tál császármorzsát, a Kaiser Smarnit, aminek Németországban több változata is létezik, mert készülhet lisztből, búzadarából, vagy akár a kettő keverékéből is. Az osztrákok csak porcukorral, alma-vagy ribizli szósszal tudják elképzelni, a bajorok viszont cukros-fahéjas vajban és portóiban párolt szilvával fogyasztják. Miután ily módon megemlékeztünk utolsó uralkodónkról hazatértünk otthonainkba.