Sánta Róza és a Kalózpiaci Káosz

Sánta Róza és a Kalózpiaci Káosz.

Egy szeles reggelen Sánta Róza hajója kikötött a Levendula Kikötőnél, ahol évente egyszer megnyílik a Kalózpiac – egy titkos vásár, amit csak azok találhatnak meg, akik háromszor egymás után elrontják az iránytűjüket. Róza nem csak vásárolni járt ide, hanem csereberélni és eladni.

A piacon aztán minden volt: beszélő papagájok, akik pletykákat árultak; láthatatlan tintával írt térképek; és egy stand, ahol csak bal lábas csizmákat lehetett kapni (a féllábú kalózoknak). Róza egy különleges árura vadászott: a Szélfogó Palackra, amivel bármikor vihart lehet előidézni – vagy elcsendesíteni.

De nem volt egyedül, aki erre pályázott. Ott ólálkodott Ravasz Ricsi is, aki álszakáll mögé bújva próbált alkudni a palackra. A licitálás közben a piac hirtelen megvadult: a standok helyet cseréltek, a kalózok táncra perdültek, és egy óriás férfi árverést kezdett vezetni.

Mindeközben Sánta Róza standja előtt szó szerint kígyózott a sor: kíváncsi matrózok, titokzatos kalózkapitányok, sőt, még egy álruhás sellő is próbált alkudni egy kagyló alakú fülbevalóra. És mindenki azt suttogta: „Róza áruja nem csak áru… hanem maga a varázslat!” Már százan licitáltak például a rézből és sellőcsontból készült távcsővére, ami első ránézésre átlagosnak tűnt, de persze nem volt az.

Szóval Róza standja körül a levegő szinte szikrázott a kíváncsiságtól. A matrózok zsebében csilingeltek az aranydukátok, a kalózkapitányok bajusza remegett az izgalomtól, és az álruhás sellő már harmadszor próbálta elcserélni a kagylófülbevalóra a saját hajából font nyakláncot. Ekkor előlépett egy különös alak: egy öreg kalóz, akinek a szakálla madártollakból állt, és a szemében szokatlan fény csillant meg. Ő nem kérdezett, csak egyetlen tárgyat tett le a pultra: egy üres üvegcsét, benne egyetlen csepp vízzel.

„Ez nem akármilyen víz” – mondta rekedt, tengeri medve hangon. „Ez az utolsó könnycsepp egy nevető bálnától. Cserébe csak egy dolgot kérek: egy tárgyat, ami nem létezik – de mégis mindenki vágyik rá.”

A sor elcsendesedett. A papagájok elhallgattak. A sellőlány halkan suttogni kezdett: Ez a mosolytükör! És Róza eddig nem is tudta, hogy az ő birtokában van ez az apró, kagylóba zárt tükör, amely sosem mutatja a külsőt – csak azt, amit az ember a legjobbnak lát saját magában. Aki belenéz, nem a hibáit fedezi fel, hanem azt, amitől különleges, amiért szerethető, amiért érdemes nevetni. De ezt a tükröt nem lehet megvásárolni. Csak akkor jelenik meg, ha valaki úgy nevet, hogy mások is nevetni kezdenek tőle – tisztán, szívből, ragyogva. És Róza személyisége éppen olyan volt, mint a mosolytükör.

De ő azt állította, hogy a nevető bálna őrzi ezt a tükörkagylót az óceán mélyén, akinek a nevetése gyógyító erejű. Amikor a tenger mélyén szomorúság telepszik a korallokra, vagy a halak elveszítik a színeiket, a bálna nevetése visszahozza az örömöt és a szivárványt!