Tél apó és Hó anyó

Tél apó és Hó anyó.

Egyszer régen, nagyon régen, valamikor sok száz évvel ezelőtt történt, amiről most mesélni fogok.

Akkoriban a fű, a pázsit selymes, üde zöld volt. Égig értek, erőtől, egészségtől duzzadtak a fák. Ezernyi színben pompáztak a virágok, finom illatuk messze szállt. Trilláztak a dalos madarak. Hétágra sütött a nap, felhő se volt az égen, egyszóval olyan volt minden, mint az éden.  Aztán jött a tél. Tél apó hozta magával. Jött a széllel, faggyal, viharral, köddel és dérrel. Hó anyó hatalmas hóval érkezett, amit úgy vártak már igen nagyon régen. Biztos nagyon jókedvű volt, derűs, mert pihe- puha takaróval fedte be a fázó földet. Aludt a kert, az erdő, benne sok- sok lakóval békésen, szépen. Kövér hópihék szálltak az égből. Havasak voltak még a kopasz fák is. Aztán egyszer csak előbújt félénken a nap. Még a hóvirág is kíváncsian kandikált ki a földből és tavasz lett. Bimbót bontott a barka. Kipattantak a rügyek a fákon. Virágba borult a világ. Visszajöttek a vonuló madarak. Újraéledt a természet. Aztán jött a nyár, forróság volt, szinte perzselte a földet, beérett a búza is menten. Aki csak tehette strandra ment, vagy víz közelbe és aztán ahogy ment a nyár, úgy jött az ősz is csendben.

Nekeresd falva Nekeresd erdő közvetlen közelében helyezkedett el. Boldogan élt itt mindenki: felnőtt, gyerek, állat, s növény. A kapuk is tárva- nyitva álltak bárki számára. Ha vendég érkezett, finom étellel, frissen lefőzött kávéval, a gyerekeket frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várták. Még Viki veréb is gyakran időzött a házaknál. Olykor még a gyerekek vállára, kezére is rárepült. Ilyenkor óvatosan megcirógatták. Puha, selymes, meleg volt a kis teste és ó, hogy dobogott a pici szíve! Itt élt a Békés család is. Két gyermekük volt: Janka és Jankó. Nagyon jó testvérek volta. Noha néha össze is tudtak veszni mindenféle apróságon, hamarosan ki is békültek. Sose volt komolyabb veszekedés még a családban sem. A szülők dolgoztak, Janka óvodába járt, Jankó pedig iskolába. Minden nap együtt jöttek haza. Idehaza pedig a nagymama és a nagypapa várta őket. A finom uzsonna után kimentek a kertbe még egy kicsit játszani. Mivel ősz volt, a kevés napfénytől egyre inkább elszínesedtek a levelek. Gyönyörű arany, rőt, narancs, bordó és végül rozsdás színekben pompáztak. Aztán az egyre erősödő szél lekergette őket. Táncoltak, perdültek- fordultak a levegőben, mielőtt földet értek. Vastagon takarták be a talajt. A sünik, pelék, üregi nyulak is vackot kerestek maguknak, a mókus is eleséget gyűjtögetett. Tacsi a házi kedvenc házőrző eb ugatással és farokcsóválással jelezte, hogy kedves vendég érkezett. Vidám csicsergéssel jelezte Viki veréb, hogy megérkezett. Közelebb húzódott a házhoz. Bélelni kezdte az oly kedves fészket, hogy mire jő Tél apó azzal a zord, fogcsikorgató téllel, addigra kész is legyen. Egy darabig Janka és Jankó figyelte őt. Aztán meglátták, hogy az égen vonuló madarak gyülekeznek, még integettek egy csöppet, aztán felröppentek a felhőkig és elszálltak oda, ahol meleg volt, és hogy ne maradjanak éhen, délre. Janka és Jankó úgy döntöttek, hogy fára másznak. Jó kis játék volt, nagyon élvezték. Aztán hemperegtek az avarban, majd a leveleket feldobálták jó magasra, sőt még önfeledten kacarásztak is. Ezt követően segítettek a papának. Ahol szükséges volt összegereblyézték a száraz, zörgő leveleket egy óriási, nagy kupacba. Megetették a jószágokat, s Márton- nap révén beterelték őket az ólakba. Milyen jó móka volt! Aztán jött a tél, a tavasz, a nyár és az ősz is újra. Nyugalomban, békében, szeretetben éltek a falu lakói.

Jó pár éve ide aztán oda költözött egy új család is, a Kováts család gyermekeivel. Épp pont ősszel és hirtelen megváltozott minden. Már semmi se olyan volt, mint régen! Az egyik reggel nagyapó arra figyelt föl, hogy Viki keservesen csicsereg. Aztán meglátta a földön heverő madárfészket. Sietve megjavította és visszarakta a helyére. A kismadár megnyugodott. Aztán másnap és harmadnap ugyanez történt. Nagypapa sehogy se értette. Unokáinak se akart szólni, nehogy rosszkedvre derítse. Egyik hajnalban elbújt a közeli fa mögé és észrevette, hogy az egyik Kováts gyerek az iskolába menet leveri a fészket. Ekkor hirtelen kilépett a fa mögül és a fiú felé ment, aki ezt látva futásnak eredt. Szegény bicegő öreg nagyapó nem bírta utolérni. De nem hagyta annyiban. Délután, amikor hazajött a Kováts család, átment hozzájuk. Illendően csöngetett, mert náluk csengő volt a bezárt ajtón. Hamarosan kijött a családfő, beengedte a szomszéd bácsit. – Mi járatban van?- nézet rá morcosan. Nagyapó elmondta. De semmi együttérzés nem volt Kováts úr részéről. - Biztos véletlen volt! Biztos a szél volt!- hárított és kereste a kifogásokat. Nagyapó letörten ment haza, aztán otthon leroskadt a kopott, régi foteljába. Ennek ellenére másnap nem volt leverve a fészek és Viki veréb is vidáman fütyörészett. Teltek- múltak a napok. Egyszer csak a hatalmas avar kupac fel volt dúlva. Ijedten menekült ki onnan Sün Béla és népes családja, akik már bevackolták magukat új otthonukba. Rémülten szedték icike- picike lábaikat és kérdőn néztek nagyapóra. Apóka fejét fogta elkeseredettségében. Visszahalmozta az avarkupacot és örömmel látta, hogy Sün Béla is valamelyest megnyugodott és visszahúzódott családjával a jó meleg vackába. Aztán másnap, sőt harmadnap is ugyanez történt. Nagypapa sehogy se értette. Unokáinak most se akart szólni, nehogy rosszkedvre derítse. Egyik hajnalban elbújt egy fa mögé és észrevette, hogy a másik Kováts gyerek az iskolába menet szétdúlja a fészket. Ekkor hirtelen kilépett a fa mögül és a fiú felé indult, aki ezt látva futásnak eredt. Szegény bicegő nagyapó nem bírta utolérni. De nem hagyta annyiban. Délután, amikor hazajött a Kováts család átment hozzájuk. Illendően csöngetett, mert náluk csengő volt a bezárt ajtón. Hamarosan kijött a családfő, beengedte a szomszéd bácsit. – Mi járatban van?- nézet rá morcosan. Nagyapó elmondta. De ugyanaz történt, mint a múltkor. - Biztos véletlen volt! Biztos a szél volt!- hárított és kereste a kifogásokat. Nagyapó letörten ment haza, aztán otthon leroskadt a kopott, régi foteljába. Törte a fejét, szörnyen törte, hogy mit tehetne. Hogyan találhatná meg a  megoldást. Ennek ellenére, ettől kezdve soha többé nem volt szétdúlva az avarkupac. Békésen pihenhetett Sün Béla és népes családja.

Teltek- múltak a napok és beköszöntött a tél viharral, farkasordító hideggel, csípős, zord széllel. Tél apó nem volt jókedvű. Egy különös történetet hallott az őszi széltől, ami nagyon felbosszantotta. Hó anyó hatalmas havat hozott. Biztos nagyon derűs volt, jó volt a kedve, mert pihe- puha takaró fedte be a fázó földet. Békésen aludt a kert, az erdő, benne lakóival. Kövér, duci hópihék szálltak az égből. Havasak lettek még a kopasz fák is. Janka és Jankó úgy döntöttek, hogy kimennek a kertbe hógolyózni. Az ajtóban édesanyjuk még megállította őket. Jól bekötötte rajtuk a sálat, vízlepergetős overalljukat megigazgatta, hasonló kesztyűt húzott a kezükre. A mama kötötte gyapjúsapkát adta a fejükre, majd a kapucnit is jól bekötötte. Új, bélelt csizmácska is a lábukra került. Így mentek ki az égig érő hóba. Az egyik hópihe épp Janka orrára hullott, majd menten el is olvadt. Nagyon sokáig hógolyóztak, gyúrták a formásabbnál- formásabb, gömbölyű golyókat és dobálták egymás hátára, egymás overalljára. Nagyon jól érezték magukat. Még Hó anyó és Tél apó is önfeledten nézte rózsás, vidám arcukat. Mosolyogtak, derültek, vigyorogtak, kacagtak, kuncogtak, kacarásztak a gyerekek, amikor célba ért egy- egy hólabda.

Egyszer csak Janka keserves sírásra fakadt. Valahonnan, ki tudja honnan egy jéggolyó találta fejbe. Azonnal megkékült a homloka és egy jókora púp nőtt rajta. Jankó is odaszaladt, hogy segítsen. Értetlenkedve néztek körül, hogy ez vajon honnan jöhetett. Ekkor látták, meg, hogy a kerítésen kívül hasukat fogják nevettükben, vihognak, vigyorognak, hahotáznak a szomszéd Kováts fiúk. Amikor meglátták, hogy észrevették őket, nyakukba szedték a lábukat és futottak és futottak árkon- bokron keresztül.

Hó anyó és Tél apó éktelen haragra gerjedt. Tél apó sziszegett és fújtatott dühösen. Hó anyó a hatalmas havat kavarta. A két testvérnek már nem volt kedve tovább játszani, a szél is egyre erősödött, Jankának is sajgott a feje. Bementek, levetkőztek, ruháikat a helyére rakták, majd odamentek a szüleikhez és elmondták, hogy mi történt. A szülők teljesen elképedtek. Amíg édesanya Jankát ápolta, édesapja sem hagyta annyiban. Délután, amikor hazajött a Kováts család átment hozzájuk. Illendően csöngetett, mert náluk még mindig csengő volt a bezárt ajtón. Hamarosan kijött a családfő és beengedte a szomszéd apukát. – Mi járatban van?- nézet rá morcosan. Édesapja elmondta. De semmi együttérzés nem volt Kováts úr részéről. - Biztos véletlen volt! Egészen biztos!- hárított és kereste a kifogásokat. Édesapa letörten ment haza, aztán otthon leroskadt a kopott, régi foteljába.

Hó anyó és Tél apó döbbenten vette tudomásul, hogy mi történt. Törték a fejüket, hogy mit tegyenek. - Hogy mi történt bent a lakásban, azt nem lehetett tudni, de ennek ellenére ezután többé ilyen már nem fordult elő. Janka és Jankó egy ideig még nem mentek ki a kertbe, de hamarosan elfeledték az esetet, és amikor olyan nagy volt a hó, hogy autójuk teteje is alig látszott ki, kimentek a kertbe hóembert építeni. Aztán édesapával elmentek a közelbe sétálni, sőt még szánkózni is. A madáretetőkbe, amiket még ők helyeztek ki ősszel, ennivalót tettek, ezt persze minden nap édesapával együtt újra töltötték és a friss vízről is gondoskodtak. Az erdőbe pedig friss gyümölcsöket, csőkukoricákat vittek és minden nap ugyanoda ki is helyezték. Örömmel látták, hogy mire legközelebb odamentek, mindig elfogyott. Őz, szarvas, nyúl és még vaddisznó nyomokat is láttak körülötte. Egyik nap nagyon hideg lett. A föld csupa jég volt, a fákon tűhegyes fogak, zúzmarák meredeztek, az ereszről hosszú jégcsapok lógtak le: rövid, hosszabb és még hosszabb, vékonyabb és vastagabb is. Csupa- csupa átlátszó volt mind, mint a kristály. Nagyon hideg volt. A szél is úgy fújt, mint aki megveszett. A kályhában lobogott a tűz, pattogtak az izzó fahasábok. Az ablakon gyönyörű jégvirágok nyíltak. Olyan szép volt minden! – Tél apó biztos  haragszik valamiért,  azért küldte ide éjszaka a csípős, fagyos szelet- gondolta Jankó és tovább nézett kifelé az ablakon. Egyszer csak meglátták a szomszéd fiúkat. A kerítés előtt csúszkáltak. A hasukat fogták nevettükben, vihogtak, vigyorogtak, hahotáztak csúszkálás közben. Egyszer csak az egyik hatalmasat esett és közben lefejelte még az egyik fát is. Éktelenül óbégatni kezdett: - Jaj, jaj, a fejem! Úgy fáj! Könnycseppjei azonnal jégcsapokká váltak. Aztán hirtelen csönd lett. A fiú a földön fekve maradt. Janka és Jankó az ablakból nem látta, hogy a kerítés mögött mi történik. Azt gondolták, hogy nincs nagy baj és tovább nézelődtek, gyönyörködtek a zúzmarás tájban. A bajba jutott fiú testvére azonban nem törődött a földön heverő fiúval.  Még egyszer ránézett. Testvére a fájdalomtól eltorzult arccal nézett vissza. Aztán a másik elfordult tőle és  tovább korcsolyázott, mintha mi se történt volna, majd hazament. – Hol hagytad a testvéredet?- kérdezte az ajtóban Kováts apuka. A fiú pedig elmesélte. - A kerítés előtt csúszkáltunk, a hasunkat fogtuk nevettünkben, vihogtunk, vigyorogtunk, hahotáztunk csúszkálás közben, úgy ahogy szoktunk. Egyszer csak hatalmasat esett és közben lefejelte még az egyik fát is. Aztán éktelenül óbégatni kezdett: - Jaj, jaj, a fejem! Úgy fáj! Könnycseppjei azonnal jégcsapokká váltak. Aztán hirtelen csönd lett. Ott hagytam a földön fekve, mert nem kelt föl, de nyitva volt a szeme. Biztos még nem akart hazajönni!- aztán indult volna a szobájába játszani. Az apa rosszat sejtve a feleségével, a fiúk az anyjukkal siettek oda. A kabátjukat is sebtében hányták magukra. Hát jól sejtették. A fiú addigra már eszméletlenül feküdt a földön. Amíg az édesanyja megpróbálta elsősegélyben részesíteni, az apa tárcsázta is telefonján a mentőket. Szerencsére pillanatokon belül odaértek. Megvizsgálták a pórul járt fiút, majd befektették a mentőautóba ahova az anyukájuk is beszállt és már el is tűntek hangos szirénázással. – Jaj, valami baj történhetett!- kiáltottak föl a gyerekek az ablakban, rosszat sejtve. Aztán már csak azt látták, hogy az apa a másik fiúval hazamegy és közben kézzel- lábbal hadonászva valamit hosszasan mond neki.

Hogy Hó anyó vagy Tél apó idézte elő a bajt? Ki tudja! Nem hinném, de nem tudhatjuk. Teltek- múltak a napok. A bezárkózott Kováts családról semmit se lehetett tudni. Közben az időjárás is változott. Néha előbújt a nap a felhő mögül, gyengéd sugaraival, mely haloványan égett, felolvasztotta a jeget, latyakos, sáros lett a föld, s a fák újra kopaszak, meztelenek lettek. Teltek- múltak a napok és újra eljött Hóanyó. Hatalmas havat hozott. Biztos nagyon derűs volt, jó volt a kedve, mert pihe- puha takaró fedte be a fázó földet. Békésen aludt a kert, az erdő, benne lakóival. Kövér hópihék szálltak az égből. Havasak lettek még a kopasz fák is. Janka és Jankó úgy döntöttek, hogy kimennek a kertbe hógolyózni. Édesanyjuk az ajtóban még egy pillanatra megállította őket: jól bekötötte rajtuk a sálat, vízlepergetős overalljukat megigazgatta, hasonló kesztyűt húzott kezükre és a mama kötötte gyapjúsapkát adta rájuk, majd a kapucnit is jól bekötötte. Új, bélelt csizmácska is került a lábukra. Így mentek ki. Nagyon sokáig hógolyóztak, gyúrták a formásabbnál- formásabb, gömbölyű golyókat és dobálták egymás hátára, egymás overalljára. Mosolyogtak, derültek, vigyorogtak, kacagtak, kuncogtak, kacarásztak, amikor célba ért egy- egy hólabda. Aztán lefeküdtek a hóba, jókat hemperegtek benne, majd hóangyalkát csináltak. Kipirult arccal mentek be a házba.

Egyik nap egyszer csak csöngettek. Kováts család állt az ajtóban. Beengedték, finom étellel, frissen lefőzött kávéval, a gyerekeket frissen sült kaláccsal és forró kakaóval kínálták. Aztán egy ideig csönd volt, kínos csönd. Végül Kováts úr törte meg a csöndet. Elmondta, hogy rendet tett magában, a családban, elbeszélgetett a fiúkkal, és megígérte, hogy változtatni fognak eddigi viselkedésükön, mert belátták, hogy számtalanszor nagyot hibáztak. A fiúk is így tettek. Aztán egy ideig csönd volt, kínos csönd. Végül Békés úr, a családfő törte meg a csöndet. Hosszasan beszélgetni kezdtek mindenféléről, és természetesen megbocsájtottak nekik. Ettől kezdve újra boldogan élt itt mindenki. Kováts családnál is bárki számára tárva- nyitva álltak a kapuk. Ha vendég érkezett finom étellel, frissen lefőzött kávéval, a gyerekeket frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várták. Tél apó ezt látva még sokáig időzött itt a környéken és Hó anyó is gyakran hozott hatalmas havat. Nagyon derűs volt, jó volt a kedve, mert pihe- puha takaróval fedte be a fázó földet. Békésen aludt a kert, az erdő benne lakóival. Kövér hópihék szálltak az égből. Havasak voltak még a kopasz fák is. Nekeresd falvában újra boldogan élt itt évről- évre mindenki, a kapuk is tárva- nyitva álltak bárki számára.

Így volt mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!