Tüzes Szív és Anna

Tüzes Szív és Anna.

Réges-régen, egy csendes indián faluban élt egy fiú, a neve Tüzes Szív volt.

Még nagyon fiatalon, három éves korában veszítette el törzsfőnök szüleit egy hatalmas vihar során, és azóta a nagymamája viselte gondját. Az idős asszony bölcs tanácsokkal látta el, nevelte, tanította nagy-nagy szeretettel és megosztotta vele a törzs hagyományait és történeteit. Tüzes Szív kíváncsi volt és lelkes, szívesen tanult. Szeretett barangolni a természetben, az erdőkben, a vízparton és a hegyeken. Ott találta meg a nyugalmat. Egy napon, amikor a nap már a látóhatár felé közeledett, Tüzes Szív felmászott egy magas domb tetejére, hogy nézelődjön egy kicsit. Amint ott állt és a távoli hegyeket nézte, egy sas szállt le a közelben, majd a levegőbe emelkedett. Tüzes Szív úgy érezte, mintha a sas szemeiben a bölcsesség és a béke tükröződne. Az az érzés járta át, hogy talán összeolvadt a természettel és a világ szellemével. Azt gondolta, hogy neki az a feladata, hogy tanuljon. Majd a megszerzett tudását, s a tapasztalatait megossza a törzsével. Tűnődése közben, mint olyan gyakran, most is fújta a bánszurit. Ez egy fúvós hangszer volt, hasonló a mi furulyánkhoz. Gyönyörűen, andalítóan szólt. Ahogy közben merengett magában, elnyomta az álom.

Másnap reggel, amikor felébredt, egy kislány állt előtte, aki teljesen másképp nézett ki, mint ő. Sose látott még hozzá hasonlót. Azt hitte, hogy csak álmodik. Megdörzsölte a szemét egyszer, kétszer, háromszor, de még mindig ott állt. Mosolyától csak úgy csillogott apró fogsora. Nagyon szép volt. Haja hosszú volt, és aranyszínben tündökölt, mint a nap. Szeme meg pont olyan, mint a tó tükre. Arca sápadtnak tűnt. Egy darabig csöndben nézték egymást. A lány szólalt meg előbb. -

Szervusz! – ám a fiú nem válaszolt. - Szervusz! Nem érted, hogy mit mondok? - Manam hamutanichu /nem értem/. A kislány erősen elgondolkodott. Aztán eszébe jutott valami. - Anna vagyok! – mutatott magára – Anna vagyok. A fiú, mintha megértette volna. - Anna? - Igen, Anna – mosolyodott el a kislány. - Nina Sunqu, Tüzes szív – mutatott magára a fiú. - Nina Sunqu, Tüzes szív – ismételte a kislány. A fiú ekkor kézen fogta a lányt és mindent megmutatott neki a környéken. Eközben szép lassan megismerték és megtanulták egymás nyelvét. Anna elmesélte, hogyan érkezett ide a szüleivel. - Hajókiránduláson voltunk, amikor nagy viharba kerültünk. Három nap és három éjjel hánykolódtunk az Atlanti-óceánon. Közben a hajónak elromlottak a műszerei és ide sodródtunk. Itt kötöttünk ki a parton. - Még szerencse, hogy nagyobb baj nem történt! – mondta a fiú. - Három éve veszítettem el a szüleimet egy hatalmas vihar során, és azóta a nagymamám nevel. - Ó, de sajnálom! - Ő nevelt, tanított nagy-nagy szeretettel és megosztotta velem a törzs hagyományait és történeteit. - Mesélsz nekem róla? A tudásod egy részét megosztod velem, amíg itt vagyunk? Amíg nem javítják meg a műszereket, hogy tovább utazhassunk? – kérte a lány. - Nagyon szívesen!  - De előbb bemutatom a szüleimet. - Rendben! – A fiú is megismertette a nagymamáját és a törzset.

Megmutatta a félvad musztángokat, akik füves legelőkön, pusztákon éltek. Gyorsan rápattant Mokányra, a lovára és vágtázott vele egy kört. Anna tátott szájjal nézte. Kis barátja egy hirtelen mozdulattal megragadta a leányka karját és mögé ültette. Először csak lépkedett a musztáng, majd ügetett végül vágtatott az utasaival. - Ez életem legjobb napja! – kiáltott fel kitörő örömmel Anna. Amikor leszálltak Mokányról, óvatosan átölelték a nyakát, megpuszilták a homlokát, megsimogatták a sörényét. A fiú bevezette a karámba és bekötötte. Ahogy telt-múlt az idő, Tüzes Szív megmutatta kis barátnőjének a vadont, annak növényeit, s megtanította azok gyógyító erejét. Beszélt a csillagok mozgásáról és a szél hangjáról. Anna gyorsan tanult. Örült annak, hogy egyre jobban megismerhette ezt a csodálatos vidéket.

Megismerte az esőerdőt, a gumifát, az orchideát, a páfrányt, pálmát és a broméliát. Megismert számára még ismeretlen rovarokat, és megpillantott egy jaguárt szundikálni az egyik fa vastag ágán. Fa lombok fölött színes papagájok röppentek. Ágain majmok ugrabugráltak, játszottak vidáman. A törzsén egy kígyó tekergőzött. A fiú mellett nem félt. Nagyon boldog volt, hogy ennyi mindent látott és hallott. Az óceán partján leültek egy nagy sziklára, melyre olykor-olykor felcsapott egy-egy nagyobb hullám. Végtelen volt a víz, de nem háborgott. A fiú megtanította a lányt bánszurin játszani. Amíg Anna zenélt, Tüzes Szív a szikla mellett a parton törzsi táncot járt. Ez is nagyon érdekes volt számára. Miután befejezte, nagyon szépen megköszönte a számtalan csodát új barátjának.

A hajót eközben megjavították. Készen állt a hosszú útra. Tüzes Szív és Anna elköszöntek egymástól fájó, nehéz szívvel, hiszen a két gyermek ugyancsak megszerette egymást. Tudták, hogy valószínűleg sose találkoznak többé. Még integettek egymásnak egy utolsót, majd elindult a hajó. Ahogy távolodott egyre kisebb és kisebb lett, végül eltűnt.

Az indián faluban minden úgy folytatódott, ahogy eddig. Telt- múlt az idő, a fiú felnőtt. A törzs tagjai minden nap hallgatták a történeteit és bölcsességeit. A közösség minden egyes tagja továbbra is tisztelte a földet és egymást. Fenntartották a harmóniát, a békességet az élet minden formájával. Amikor eljött az ideje, Tüzes Szív a törzs vezetője lett.

Gyakran eszébe jutott Anna, gyermekkori barátnője.