27. Salisbury katedrális

27. Salisbury katedrális.

Egy darabig törpölődnek,
vajh mitévők legyenek?
Ismét szedik sátorfájuk,
de most merre menjenek?
„Euréka!”, kiált Emi,
„Bár a talány igen cifra,
egy régimódi óramű az,
mi a titkot meg kell nyissa.
Hogy ilyen óra hol lelhető,
az eszembe szökkent máris,
épp ezért új úticélunk:
Salisbury katedrális.”

A templom tornya irányt mutat,
jöhet bárhány keresztút,
a főhajóba hogyha belépsz,
közepén egy keresztkút.
Éjfekete márványkádján
írás szalad körbe-körbe,
a mennyezetet alant látod,
ha bepillantsz a víztükörbe.

„Nézd olyan mély, elfér benne
ez az egész kóceráj.”
És a köpenyt, hajtogatva,
Emi tolja vízbe már.
„Mostanában mostatok ki,
mily mostoha sors az enyém”,
szól a palást, mert a fürdést
most nem tolerálja szegény.
Siccünk ugrik, hogy segítsen,
de a padló vízben úszik,
a gránitlépcsőn mélyedést szánt,
mikor fejjel nekicsúszik.

Mint orgonaszó, harsan hangja,
„Ááééúúáá”, miákol a csacska.
A templomkórus odatódul,
„Micsoda mennyei dalocska,”
szól a karnagy, s hozzáfűzi:
"A csapatba szívesen bevennénk,
s szokásod, ha megengeded,
saját hagyománnyá tennénk.
Ha új kórustag lép a karba,
mától fogva”, mondja mélán,
„fejét a mélyedésbe kell hajtsa,
mit itthagytál a gránittéglán.”
A válaszra nem is várva
kobakjuk mind kőbe verik,
majd pedig, hogy alleluja
csengő hangon énekelik.

A cica Emit férevonja,
hogy néhány szót váltson vele
„Tudod fejem épp min törtem,
hogy a búbja sajog bele?
Netalántán megmondanád,
mért kutyagoltunk idáig,
hol a templomtorony magas csúcsán
 árva madárka se látszik?”
Értetlenül néz rá Emi:
„Hát, hogy kifaggassuk az órást.”
Siccünk fájó fejét fogja:
„Nem az órást, hanem óriást!”