49. Tintagel

49. Tintagel.

Egy várszerű épületben
tekeredik ki végül,
béltartalma tovagurul,
s a padlóra kiszédül.
Asztal áll egy nagy teremben,
mint malomkő, oly kerek,
körötte egy tucatnyi szék,
rajtuk díszes címerek.

Emi, Andris és Sicc feje
a landolástól még kóvályog,
egy-egy trónra lecsücsülnek,
mérgében a macskánk nyávog.
Emília csatlakozik,
ez eljárást firtatják,
tervük végképp dugába dőlt,
bérük le is írhatják.
Gürcölni és robotolni?
Van ennek így értelme,
hogyha végső pillanatban
nyomorba dönt őkelme?
Miért kínnal megdolgoztak
– szabad préda – ott maradt!
Bárki könnyen reálelhet
a térdig érő víz alatt.

Ám köpenyünk tévét kapcsol,
s mi megy épp a híradóban?
Szent Michaelnél szörnyet láttak,
és emiatt riadó van.
Több szemtanú határozott
állítása értelmében,
a tengermélyből vonagló csáp
bukkant elő éppen délben.
„Segítsenek!” három gyermek
e szavakat sikoltotta,
de Kharübdész elragadta,
s életüket kioltotta.
Egy hétpróbás csirkefogó
éppen arra navigált,
a látványtól úgy befosott,
kegyelemért kiabált.
Társaival színesfémet
csempészkedett volna,
de őket az iszonyú lény
széjjelmarcangolta.
Önként adta lopott cuccát
s önmagát a hatóságnak,
hűs zárkáért esedezett,
hová a szörny be nem mászhat.
Az ártatlan gyermekeket
nagy erőkkel kutatják,
bár sok remény nincs már arra,
hogy végül meg is találják.

A macs és Emi erre kapcsol...
másik csatornára,
hol vállalkozójukat látják
rácsok mögé zárva.
Az eltűntekért harmadikon
imádkoznak hívek,
a negyediken a Királynő
nemzeti gyászt hirdet.

A bús hírre Sicc felvidul,
száját fülig húzza,
s mondja is már hogyan jutnak
a tengeren túlra:

„Maradt még egy kis zsetonunk,
azon vonatozunk,
Londonban Ő Felségénél
pénzhez folyamodunk.
Előadjuk gondunk bajunk,
szépségétől elalélunk.
Tudom, hiú! S Erzsébet majd
támogatja nemes célunk.”

Remek ötlet. Csak egy tényben
a cica picit tévedett.
Hisz a Tudor Erzsébet volt
nárcizmusról hirhedett.