57. Hét zuhatag

57. Hét zuhatag.

Mennek mennek mendegélnek,
míg egy hűs patakhoz nem érnek,
melynek mélyén megcsillannak
sárga színben játszó fények.
Sicc a partra kuporodik,
egy tányért is kaparint,
mit a sodrás – megmerítve –
lágy homokkal telehint.
Az áramlatból kiemeli,
óvatosan megforgatja,
úgy, hogy a víz a homokot
az edény alján szétoszlatja.
Összehúzott szemöldökkel
fürkész minden kis szemet,
míg egyszercsak nagyot kurjant,
és harsányan felnevet:

„Kutya legyek, hogyha ez itt
a tálcámon nem arany.
S nézzétek! Az egész csermely
nemesfémmel tele van!”

Mindezt hallva Emília
kíváncsian odaszalad,
s látva, hogy most Sicc nem viccel,
nagy lelkesen tányért ragad.
Lázas munkához is látnak,
mossák az aranyat ezerrel,
napestére gyűjtenek már
egy kisebbfajta vederrel.

Egy kis darabkát Andris elcsen,
csöpp ujjával meg-meg böki,
a fejében csak az járhat:
meddig homokozik még a blöki?
A köpeny, kinek odanyújtja
a vassal elegy szulfidot,
Sicchez fordul: „Kerülném én
a felesleges pánikot.
De nem halljátok?
Nem messze zúg hét vízesés moraja.
s köztudottan temérdek itt
a bolondok aranya.
Sok kalandor pórul járt már,
kit a pirit elvakított,
s a vélt gazdagság helyett
a nyomorba letaszított.
Kapzsin, s mohón gyűjtötték
az értéktelen kavicsot,
vagyonukat erre tették,
mi végül mind elfogyott.
Hosszú út áll még előttünk,
nagy hegyet kell megmásznunk,
talán ezért sem kéne már
törmelékre halásznunk.”

A macska bólint: „Hogy ez arany?!
Kinek is jutna eszébe!
Csak azért szedtük, hogy a Bandi
tudjon mit tömni a zsebébe.”