56. Denver

56. Denver.

A Sziklás hegység oldalában,
a tengerszinttől egy mérföldre,
toronyház-tetőkkel karcolt
felhők alatt érnek földre.

A konferencia helyszínén,
nem kímélve fáradtságot,
elnökként ül hófehérke,
s fogadja a társaságot.
A tanácsterem, hová lépnek,
csurig van már szemlátomást,
Róka Rudi tart ott éppen
tudományos előadást.
Mozivásznon kivetítve
kacskaringós, hosszú képlet,
ha egyetlen sorba írnád,
még az óceánba is elérhet.
A közönségen körbenézve
az álmatagság tapintható,
nincs egy lélek, ki értené,
mit fecseg az előadó.
Mégis, mikor befejezi,
hatalmas a tapsorkán,
csak Sicc, aki most nem éljenez:
dolgozik a laptopján.
Előadása szövegén
az utolsót símítja,
amikor az elnök őt is
a pulpitusra szólítja.

Bele is vág beszédébe,
komoly arccal halandzsáz,
mondja, mi épp eszébe jut,
nem gátolja lámpaláz.
Gesztikulál, táblára ír,
vagy tán inkább csak kapar,
s zűrzavaros kuszaságban
zagyvaságokat hadar.
Emi csak a fejét fogja,
oly kínos a produkció,
de a végén ámul-bámul,
mert hatalmas az ováció.
Róka Rudi még kérdez is,
dícséri Sicc stílusát,
s lelkesülten méltatja
az egyik felírt formulát.

Az előadás végeztével
Bandin látszik, tűkön ül,
s kavicsokkal a markában
az emelvény felé kerül.
Ám Emília kézen fogja:
„Hová indulsz kiskoma?”
Az ajtó felé irányítja,
s iszkolnak is már tova.
„Innen merre?” tanakodnak,
s Emi arca felvidul,
mert látja, hogy a messzi ködben
magas hegycsúcs tornyosul.

„Felmászunk a sziklabércre,
onnan körbetekintünk,
s merre laknak indiánok,
feltárul majd köröttünk.”