64. A Királynő hajóján

64. A Királynő hajóján.

A Britannia lágyan siklik
a tenger nyugodt habjain,
a fedélzeten asztalkán vár:
virsli, mustár, margarin,
kenyér, keksz és meleg tea,
barátaink nekilátnak,
a délutáni napsütésben
jóízűen uzsonnáznak.

Andris jobbjában látcsöve,
a látóhatárt mustrálja,
bal kezében csupasz kolbi,
elfogyott a mustárja.
Emília nyom rá neki,
a virslit ám nem szájba teszi.
A horizontra, mint egy pisztolyt,
váratlanul rászegezi.
A sárga pép így szép nagy ívben
a fedélzeten szertefröccsen,
a köpenyre, a kandúrra
és Emire bőven csöppen.

Sicc felpattan, és feldúltan,
teli manccsal hadonászik,
Emília a mustárból
lassan-lassan ki se látszik.
A macs a kolbászt földhöz csapja,
teleszkópos távcsőt ragad,
és merre a virsli céloz,
tekintete odatapad.

„Kutya fáját, kalóz hajó!
Reánk tör a galád.
Készüljünk fel, mert lesz itt még
üsd, vágd és nem apád.
A becstelen, nézd, bevonja
zászlóját, a koponyásat.
A brit lobogót tűzi most ki,
minő szégyen és gyalázat.
Milyen mázli, hogy hajdanán
– nem is tudom annak napját –
a tengrész múzeumban
fabrikáltunk kardot, sapkát.
Ha harc kell, akkor hát harc legyen.
Öltsük fel a kalózgúnyát.
Szedte-vette teremtette,
mindjárt mondok egy nagy csúnyát!
A homályt, hogy a szemünk szokja,
a foltot se felejtsük.
Ha hajó sötét mélyén vívunk,
félre hajtjuk, levesszük.”

Így teljes  kalózfegyverzetben
az asztal alá rejtőznek,
az ellent izgatottan várva
még egy kicsit ejtőznek.