65. Kalózok

65. Kalózok.

Kukucskálnak, látják is már,
a  vitorlás itt csobog,
és vezére egy palánkon
nagy peckesen átcsoszog.
A Britannia kapitánya
barátian fogadja,
Siccünk dúl-fúl, zsörtölődve
a következőt morogja:

„A piszoknak még van képe
a kapitánnyal kezet rázni,
mint valami admirális,
a Britannián parolázni.
Azt hazudja, ő a derék,
s Erzsébetet keresi.
De a szutykot, amit főzött,
most derekasan megeszi.”

„Én úgy hallottam, ‘francos derék’.
Legalább ezt bevallja.
Hogy lehet, hogy legénységünk
e maszlagot befalja?”

Kérdi Emi indulattal,
de csak amúgy költőien,
mert haragjuk elszabadult,
s megmutatják most, ez milyen!
Rejtekükből kiugranak,
velőtrázón kiabálnak,
„Éljen soká a Királynő!”
az árbócok rezonálnak.
Átrohannak a palánkon,
éles kardot előrántva,
az ellenségnek egytől-egyig
tátva marad álnok szája.

Amaz gazok, hogy mit látnak?
Három szempár vérben forog,
három rémísztő démonról
sárgás gennyes massza csorog.
De mindez ám csak a kezdet.
Egy hatalmas denevér
– agyaráról sárga vér foly –
fejük fölé odaér.
Zsupsz, a páni félelemtől
a tengerbe ugranak,
mint záporkor esőcseppek,
a kalózok úgy hullanak.
Hajójukon nem marad más,
csak a három jóbarát,
s az árbocon fennakadva
egy széltől duzzadó kabát,
mely dagadó vitorlaként
a dereglyét gyorsítja,
a Britannia környékéről
messzi eltávolítja.

Ott még – Andris távcsőn látja –
halásszák a népet,
s pofozgatva élesztgetik
az ájult Francis Drake-et.