53. Tower, London

53. Tower, London.

Súlyos börtönajtó csattan,
a túloldalán retesz kattan.
Lakosztájuk igen szerény,
a nyoszolyán sincs pehelypaplan.
A kis csapat ám nem oly kényes,
hogy ez apró részlet zavarja,
lecsücsülnek falatozni,
s közben Siccünk hadarja:
„Bár huzat van – csak nem az ágyhoz –
nem probléma, annyi bajunk!
Hisz ingyenes a vendéglátás,
s reggel úgyis kicsekkolunk.”

Hogy az idő jobban teljen,
barkóbába kezdenek,
későre jár már az óra,
mikor úgy döntenek, fekszenek.
Távolban halk harang hangja
épp éjfelet kalapál,
mikor a macs nagy mérgesen
a gyerekekre kiabál:

„Elég legyen már a szóbol.
Most már ne susogjatok!
Egész nap csak lóttam-futtam,
és még most sem alhatok?”

„Nem mi voltunk!”, dörren Emi,
„s különben is Te bajod,
ha rábeszélnek egy hotelre,
a derekad beadod.”

„Mit civódtok? E lármától
egy várfal is összedől.”
szólal egy hang, s két nebuló
ott terem a semmiből.
A fáradt macska félálomban
látta csak a jelenést,
s úgy érezte, hogy egy szellő
fújta meg a pihenést.

„Sejtettem, hogy ez a szoba
még egy ajtót rejteget.
De miért vagytok maskarában,
mint középkori hercegek?”

„Edward király angol király
meghalt igen korán,
Ő volt, aki nemzett minket,
áldás legyen porán.
Árvák lettünk, s nagybácsikánk,
Ricsi lett a gyámunk,
ez erőd, hol óvott minket,
és hol épült lakosztályunk.
A kőmívest ki rajt’ dolgozott,
úgy hívták, hogy Kelemen,
de terveibe hiba csúszott,
s befalazott eleven.
Azóta is itt bolyongunk,
s keressük az ajtó merre.
de titeket mi szél hozott
eme komor, hideg helyre?”

Sicc meséli történetük,
bele telik több órába,
hogy a királynőhöz mennek
fontos audenciára.

„Pirkad az ég, indulnunk kell!”
kap fejéhez a királyfi,
„Ük-ük hugit most Windsorban
lehet amúgy megtalálni.”

E pillanatban a két herceg
köddé válik, mint a kámfor,
a csapat pedig vánkosra dől
a több tonnányi álmosságtól.

Reggel amíg Emi s Andris
a köpeny alatt jót szunyákol,
a macska az ajtóba áll,
s mint ki éhes, úgy miákol.
Fülét farkát lelapítja,
esdve néz, a szív meghasad,
kisvártatva a zár zörren,
egy őr benyit... sírva fakad.

„Jaj te szegény árva pára
hogyan kerültél ide?
rádzárták a cellaajtót,
s nem vett észre senki se?
Napok óta biztos koplalsz,
ne lógasd a fejecskéd.
Leszaladok a kisboltba,
hozok neked tejecskét.”

A smasszer erre sarkon fordul;
több sem kellett Siccünknek,
ébresztette barátait,
s mint szellemek, eltűntek.