58. Istenek Kertje

58. Istenek Kertje.

Vörös, fehér, sárga bércek
szegélyezik útjukat,
színárnyalatból változik
körülöttük több tucat.
Itt a szikla teveforma,
amott béka, varangyos,
bámészkodva menetelnek,
hangulatuk magasztos.

Egyszer csak az orruk előtt
testes állat bődül,
és egy csorda jávorszarvas
az ösvényre csődül.
Vezérüknek feje búbján
akkora az agancs,
hogy a látvány már messziről
tekintélyre parancs.

Sicc és Emi hátrahőköl,
csak Andris gyorsít járásán,
kíváncsiság rajzolódik
a pirospozsgás arcocskán.
Mint a szélvész, totyog s tipeg
két kis kurta lábán,
az infarktus kerülget
az ilyen bravúr láttán.
El is tűnt már. Körülötte
kavarog a ménes.
Pataprések alá kerül!
Rágondolni rémes.

A macska nyávog, Emi sikít,
a szellem itt tehetetlen.
Kihozni a forgatagból
egyszerűen lehetetlen.
Fel és alá rohangálnak
s kiáltoznak. Mind hiába.
Belátni is képtelenség
a hömpölygő nyáj mély porába.

Végtelennek is beillik,
a csorda mire tovabaktat,
az aggódó lány és a cica
tesznek sebte fogadalmat:
„Az se baj, ha nincsen desszert,
csak a csöppség ússza ezt meg!
Megkaphatja a zsebünkben
meglapuló összes kekszet.”

A porfelhő lassan oszlik,
az út szélén kupac dereng.
Emi szeme könnybe lábad,
a bánattól búsan mereng.

De ki ül ott komoly képpel
fenn a halom tetején,
rücskös követ vizsgálgatva
szélesre tárt tenyerén?
Bizony Andris. A köpenynek
szerzeményét nyújtja,
s int, hogy indulhatnak tovább:
készen áll az útra.