59. Maroon Bells

59. Maroon Bells.

Rezzenetlen tó tükrében
lombos erdő függ az égen,
délibábként úszik egy vár
hegyek közt a ritka légben.
Az erődítmény fenyőből
és nyárfából van emelve,
cölöpjei – vízszín rejti –
az iszapba beverve.

A vándorokat megpillantva
őrszem kiált, foga kapa:
„Állj! Ne tovább! Vagy lesz mindjárt
éltveszejtő ratatata.”

A hőseink megtorpannak,
szemük pislog megszeppenve.
Kudarcba fúl küldetésük,
s fűt harapnak szégyenszemre?
Három szőrös szörny tart erre
hullámokat fodrozva,
Sicc és Emi idegeit
kegyetlenül borzolva.
Lábuk előtt partra másznak.
De hisz ezek csapzott hódok!
Egyikőjük Siccékhez szól,
hármuk közül ő a szónok.

„Hős királyunk hódította
területre hatoltatok.
Hódtörvényszék előtt kell majd
Tettetekért lakolnotok.
Hodályunkba bekísérünk,
hol tömlöc lesz a sorsotok,
ha kedves az életetek,
fölös szembeszállnotok.”

Megszólalni sincs idejük,
viszik őket tutajjal,
a vár kapuja becsapódik
mögöttük nagy robajjal.

A macska ocsúd, és reklamál:
„Miféle e bánásmód?!
Királyotok nem a kegyes,
nemeslelkű Mátyás Hód?
Aranykinccsel felmálházva
éppen hozzá igyekeztünk,
de íly módon lehetetlen
hódolatunk kifejeznünk.
Jaj lesz azon hódcsatlósnak,
ki ajándékunk elherdálja!
Ha uratok fülébe jut,
akkor biztos feje bánja.”

Leemeli a fedelét
a homokozós vödörnek,
sárgán csillogó követ nyújt
a mogorva fegyőrnek.
A kavicsot az zsebre vágja,
mosolyra áll már a szája,
s az utazókat nyájas hangon
a trónterembe invitálja.

A csöbör pirit a királynál
megteszi a hatását,
vendégül is látja őket,
s megosztaná lakását.
Emília szabadkozik:
sürgős ügyben járnak,
nem maradhatnak sokáig,
hisz vége van a nyárnak.
Más kifogás – életszerűbb –
nem jutott most eszébe,
de ez is éppen tökéletes,
akárcsak a mesébe.
A hóduraság együttérez,
megértően biccent,
útravalót csomagoltat,
és áldja az Istent,
hogy előkelő vendégeket
fogadhatott honában,
kiknek fényes arany búvik
minden zsebe zugában.

Amint újra partra jutnak
Siccék lába csak úgy süvít:
félnek, hogy a pirit miatt
a hódsereg még rájuk pirít.