38. Kukoricalabirintus

38. Kukoricalabirintus.

A tündérfortélyt kicselezték,
ezen jókat derülnek,
nem is sejtik, mi vár rájuk
és hogy korán örülnek.
Jó kedéllyel vágnak át
egy fű borított rónán,
de sellőtrilla harsan hátul,
hangos mint az orkán.
A mostanáig békés mező
megbolydul a riadóra,
köröttük egy gyorsított film;
úgy sarjad a réti flóra.
Sűrű tengerierdőben lelik
egy csapásra magukat,
már nem fogják nevettükben
annyira a hasukat.

Itt egy ösvény kanyarodik,
ott keresztez szűk csapás,
melyik vihet a fogságba,
s melyik jó leágazás?
Bolyongnak az útvesztőben,
mint fészkük vesztett hangyák,
Hamupipő csábos dalát
a közelben hallják:

„Ne menekülj mielőlünk
édes kicsi cukorbubi,
a gumikacsa mind a tiéd,
s hozzá színes úszógumi.
Annyit ehetsz, mi beléd fér:
sütit, csokit, sajtot, kekszet.
Vágyakozó tündérszívünk
szakadatlan érted reszket.
Barátaid maradhatnak,
hogyha ezt úgy kéred,
plüsscicává, s rongybabává
varázsoljuk néked.”

„Hogy babává, az csak hagyján.
de, hogy ronggyá? Minő szégyen!
Ellenállunk a bűbájnak
s kikecmergünk mind a négyen.”
A köpeny libben ingerülten,
majd magasba emelkedik,
a felhők közül mutogatja,
a veszély merre leselkedik.
A három lurkó lesi jelét,
s mint tátogó pacamanó
arra mennek amerre int,
a dal bármíly hívogató.
Hogyha egy-egy kanyar után,
az ösvény végén tündér tűn fel,
mint a villám átcikáznak,
így játszadoznak a tűzzel.
Sok izgalom s futás után
a labirintusból kiérnek,
fürgén kapkodják a lábuk,
s el is hal a tündérének.