39. Szélmalom

39. Szélmalom.

“Ugye mondtam” tekint a macs
egy közeli bérc ormára,
honnan nagy X kandikál a
masírozó négy bolhára.
“Lám ott a jel, térképre mit
karmaimmal kapartam.
Az óriás is meglásd ott lesz
hangyák közt az avarban.”

Ám a kereszt közelebbről
nem más, mint egy széllapát,
mi nagy követ megforgatva
morzsolja a liszt porát.
Jobban mondva morzsolná csak,
hisz nincsen rajta vitorla,
a molnár a lisztet éppen
nagy zsákokban kihordja.

„Ez a molnár normál méret,
sőt még inkább alacsony,
ha az óriás Himalája,
akkor ő csak Badacsony.”
Mint magot a kő darálna,
ha működne a masina,
Emi agya imígy őröl,
s rákiált a pasira:

„Adjon Isten, Badacsony úr!
Tönkrement a malma?
Ne búsuljon szemernyit sem,
itt vagyunk a bajra.
Hangyákat sem kell etesse
finom fehér liszttel,
kölcsönadjuk vitorlánkat,
s nem lesz többé gikszer.”
Önzetlenül segít nyomban,
s válaszra sem várva,
huss, a köpenyt fellendíti
a szélmalom-lapátra.

Lomha léptű keringővel
kezdi az a táncot,
szélre fordul, simít magán
egy-két gyűrött ráncot.
Belelendül, ropni kezd
egy malomhajtó kopogóst,
gyorsul egyre, járja már
a búzazúzó ropogóst.
A molnár szólna. Azaz mégsem:
a szélpörgő megbabonázza,
az őrült rongyra mered szeme,
mi magát már nem zabolázza.
Mint vihar, mi vaskos fákat
gyökerestől tép a földből,
ragadja el az építményt,
hiába van súlyos kőből.
Óriás drónként repül a ház,
s tűn a messzi láthatáron,
tátott szájjal néz a molnár,
ez nem lehet más, csak egy álom.

"Szuper,” Sicc így értékeli
a malomalkony varázsát,
“de mi inkább kövessük a
kelő malom irányát.”
Így átellenben, hol malom száll
s nyugvó napként ereszkedik,
a két lurkó és a macska
sebtében elsettenkedik.