40. Batsford

40. Batsford.

Néhány óra járóföldre
baktatnak a cimborák,
de jaj, nézd a messzeségben,
mi tépi az út porát?
Baljós felleg tart feléjük,
a nap is elbújik szaladva,
a szél úgy süvít fülük mellett,
mintha ezer kísértet kacagna.
A porforgatag homályában
karjuk védi szemviláguk
csak e vihar ne tombolna
ebben áll most minden vágyuk.

A dúló szélvész tetőfokán
a föld egyszerre megrázkódik,
nagy robajjal a talajba
valami nagy becsapódik.
Mi lehet az? Egy meteor?
Vagy itt a végítélet napja?
Talán UFO-k támadtak meg?
Szükség lehet tán egy papra?

A lég lassan lecsillapodik,
a por apránként elenyész,
fehér ködben rongyos fószer
egy tornácon heverész.
Biz ez lisztpor – egyértelmű –
és a fickó nem is rongyos,
hanem rongy ő, kicsit gyűrött,
a peremén enyhén rojtos.
Széles mosoly fodros száján,
azt rebegi, „Üdvöz légytek!
A lisztet máris vihetitek
kalácsnak a sarki péknek.
Míg a glóbuszt körbejártam,
elfogyott a gabona.
Széllapátra nincs már szükség,
új dizájnom: pagoda.”
Lepelkarjait kitárja,
nem leplezve büszkeségét,
majd libbenve leplezi le
japán stílusú nagy művét.

Emília súgja Siccnek:
„Tényleg Kalács a pék neve?”
De rá se ránt a macska erre:
„Jobb lesz menni, inkább gyere.”