61. Kövületek

61. Kövületek.

Virradatkor dongó hangja
hessenti el álmuk,
erre kelnek a rejtekben,
hol vetették ágyuk.
Sicc merengve nyújtózkodik:
„Mi lehet mi furcsán berreg?
egy távvezeték koronája
ötven Hertzen épp így gerjed.”
A szabadba kitekintve
villanydrótot ám nem látnak,
csak iszonyú vastag törzsű,
égbe nyúló, óriás fákat.
A zajt egy bogár szárnya kelti,
ahogy repdes erre-arra,
a szállásuk egy faodú volt,
a kocsmának híre-hamva.
A törzs alján van az üreg,
így kicsit kell csak lemászni,
de még ez is vagy tíz méter,
úgyhogy jobb lesz vigyázni.

Sekély tó terül előttük,
kissé arrább híg mocsár,
lepkék szállnak, méhek döngnek,
itt-ott zúg egy drótbogár.
Legalábbis hangja után
Emi ekként lajstromozza,
„Hol lehetünk?” kérdi Siccet,
a látványon gondolkodva.
A macs mancsa GPS-t tart,
de hiába: nincs térerő,
az egyik bokor ekkor zörren,
s egy picur paci lép elő.
Még póninak is törpe forma,
nincs ilyen föld kerekén,
nyerítve szól: „Barátaim!
Ez a késő eocén.”

Emi kérdőn tekint reá,
hisz ez nincs a térképen,
mit a törzsfő kiterített
a közeli kis réten.
Éppen kérné a lovacskát,
mutasson egy rajzolt helyre,
ám a cica felmiákol,
„A csacsi Andris nincs semerre!
Az imént még itt szaladgált,
egy pillangót üldözött,
egy pillanatra nem figyeltünk,
s el is tűnt a fák között.”

„A kis kétlábút keresitek?
Berepült a szigetre.
Emiatt is futtam ide.”
mondja a ló lihegve.
„Brontocérosz barátommal
éppen legelésztünk,
ámde a kis ördögfajzat
megzavarta étkünk.
Előbb engem kergetett meg,
mert játéknak gondolt,
majd Brontit kezdte hajkurászni,
mi nem volt túl megfontolt.
A barátom hatalmas nagy,
és igencsak jámbor,
de ki hátára mászna fel,
különösen bátor.
Megpróbálta lehinteni
a hívatlan zsokét,
ám az szállott a szigetre,
mint puskából lőtt sörét.
Szerencsére puhán landolt,
amin jót is kacagott,
úgy tűnik, hogy Bronti ezzel
nála sikert aratott.
A bökkenő mindösszesen:
a sziget tiltott terület,
aki oda merészkedik,
abból lesz csak kövület!
Mert ha nyuglmát zavarod,
azzal Guffeyt hergeled.
Ha pedig ő egyszer kitör,
siralmas lesz helyzeted.”

Emi feje zsong és szédül,
a figyelme úgy inog;
alig-alig követhető,
amit ez a ló nyihog.
„A Guffey az ki?”, érdeklődne,
de hang nem jön a torkán,
mert ekkor a föld felmorajlik,
és kitör a vulkán.
A messzeségből – jól látható –
füst és hamu közeleg,
egy hegyoldalon özönlik le
az izzó lávaszörnyeteg.

Sicc a pejnek megköszöni
a szíves tájékoztatást,
s rántja Emit a köpenyre,
nem várva még egy robbanást.
A pacit hívja, jöjjön velük,
de az ingatja a fejét:
az eocén az ő világa,
máshol nem találná helyét.
„Amúgy meg, ha Guffey mérges
nem olyan nagy tragédia.
Így maradhat utánam is
a jövendőnek fosszília.
De siessetek, ha nem akartok
sok-sok évet várni,
s még úgy harmincnégy-milliót
a hamu alatt hálni!”

Röppennek a sziget felé,
látják Andrist, ott pityereg.
köröttük már forr fel a víz,
mint katlanban, úgy sisereg.
Egy csavaros manőverrel
kimentik a gyermeket,
majd rakétaként hasítják
a kénes, kormos permetet.