45. Levant bányája

45. Levant bányája.

Szűk vasajtó tágra tárva,
mögötte a tárna árnya,
mellete egy apró fickó
mintha éppen rájuk várna.
Vigyorog, de nem szól semmit,
csak csákányát himbálja,
lendülete megbillenti,
s megcsusszan a sipkája.
A súlyos sisak őt is rántja,
mert állánál csatja szoros,
így a földön hasra terül,
s lesz tetőtől talpig poros.
Andris mikor utánozná,
s a palást magát alátolja,
Emília, hahotáját,
póker arccal palástolja.

Siccünk bajsza hármat rezzen,
s mászik már a nyirkos mélybe,
követik őt a barátok,
s jutnak le az örök éjbe.
Ott hat vájár hat gyertyája
ad némi kis világot,
két macskaszem, négy kéz, két mancs
bővíti a brigádot.
Csákányoznak, követ zúznak,
az éjt nappá változtatják,
az ónércet – válogatva –
zsebre, s kis csillékbe rakják.

A műszak végén elcsigázva
másznak ki a szabadba,
hol asztalkán várja őket
egy nagy korsó kadarka.
Körülötte tíz teríték,
tálcán illatos sült virít,
a három barát nekiesne,
de egy bányász rájuk pirít:

„Bár éhes vagy, az asztalhoz
ne ülj piszkos kézzel!
Ha eddig bírtad, még öt percet
várhat az az étel.”

Amialatt mosakszik a
tíz holtfáradt éhező,
kis kunyhóból ében hajú
szép hajadon lép elő.
A bányászoknak édes szókkal
kényezteti a fülét,
miközben egy nagy kondérból
méri a krumplipürét.
Azok makulátlan kézzel
tányérjukhoz telepednek,
s vidám cseverészés közben
jóízűen eszegetnek.
Siccék falnak, íly finomat
réges régen nem ettek,
egy–két szót a társalgásba
teli szájjal bevetnek.
Eldumcsiznak, nótázgatnak,
s nyugovóra térnek,
másnap reggel teli zsebbel
újra útra kélnek.